Szólóalbumát, az ARC Glass/Handel-t 2018-ban jelölték Grammy-díjra. Eddigi legátütőbb színpadi sikere Ehnaton fáraó címszerepe Philip Glass 1983-as operájában, az Akhnatenban. Phelim McDermott brit rendező szemkápráztató mesterműve – akrobatákkal, zsonglőrökkel ‒ az Angol Nemzeti Opera és a Los Angeles-i Opera koprodukciójában készült 2016-ban, majd 2019-ben újította föl a New York-i Metropolitan Operaház (Met). Élő moziközvetítésük jóvoltából több mint 70 ország 2200 vetítőhelyén is láthatták a nézők, és a pandémia idején ez volt az egyik legkedveltebb, ingyenes streamingtartalmuk.
Az Akhnaten áprilisban elnyerte a legjobb operafelvétel Grammy-díját. A (mega)produkcióhoz kötődik a Met történetének első meztelen férfialakítása: a kétnemű fáraó szerepében delejes Costanzo pőrén, teljesen legyantázva, kidolgozott testtel érkezik a deszkákra. 2019-ben választotta meg Az év hangjának hazája legrégebbi klasszikus zenei magazinja, a Musical America. 2020-ban díjazta az amerikai Opera News magazin és megkapta a Met Beverly Sills-díját is. „Händel meghatározott, Glass megváltoztatott” – mondja. Azonban a nyíltan meleg művész önismereti és szakmai útján a legfontosabb állomás együttműködése az amerikai Justin Vivian Bond ‒ született Stanley Huffman Bond III ‒ transznemű kabaréművész, (sanzon)énekes-dalszerző, színésszel.
Az underground ellenkultúrát képviselő, szőke, sudár, mély-althangú díva roppant dekoratív, elegáns, kissé hűvös modorú, éles eszű, a humora lehengerlő. Az elitkultúrához tartozó, nála több mint egy fejjel alacsonyabb, kicsi, karcsú, sötétbarna Costanzo sármosan fiús, és olyan hangfekvésben énekel, mint egy mezzoszoprán. Szeretik mondogatni, hogy a Bika jegyében születtek: az idén negyvenéves Costanzo május 8-án, a tizenkilenc évvel korosabb Bond 9-én. Fölvillanyozó lemezük, az Only an Octave Apart (Csak egy oktáv különbség) januárban jelent meg a Deccánál, azonos című show-jukat ünnepli a kritika és a publikum.
Anthony Roth Costanzo a magyar-zsidó Susan Roth és a dél-olasz katolikus Philip Costanzo pszichológusprofesszorok házasságából született az észak-karolinai Durhamben. Emlékei szerint kapcsolata a magyar örökségével az alkalmanként elfogyasztott csirkepaprikásra, és a gyerekszobája hálójában a komódra helyezett, miniatűr Liszt-mellszoborra korlátozódott. Hatévesen kezdett el zongorázni; jól játszott hallás után, de nem volt hajlandó kottát olvasni. Tanárnője, a tajvani Pei-Fen Liu azt javasolta, énekelje el a lapról a hangokat, mielőtt eljátszaná őket. Így derült ki, mennyire szeret énekelni. Liu ismertette meg a Gershwin-dalokkal is, eztán fedezte föl magának Ella Fitzgeraldot. Szobájába kuckózva órákig hallgatta a lemezeit, szótagonként ismételte a scat-éneklését, igyekezve kifürkészni, „hogyan szövi varázsát”.
Nyolcévesen felhagyott a zongorázással, hogy énekesként mutassa meg magát. Első meghallgatásán Gershwintől adta elő a Summertime-ot. Tizenegy éves korára több mint egy tucat musicalben lépett föl a helyi és állami teátrumokban, majd közölte a szüleivel, hogy most már „igazi” színházat szeretne csinálni. Felváltva kísérték el a New York-i szereplőválogatásokra, ő állta a repülőjegyeket a kereseteiből. Két évig volt „Broadway baby”, hivatásszerűen művelve a zenés színházat. Szerepelt a Broadway országos turnéin is, például a Falsettosban, az A Christmas Carolban, és a showbiznisz-sztár Marie Osmonddal A muzsika hangjában. Háttérénekese volt Michael Jacksonnak és az Olsen ikreknek is.
Tizenhárom évesen kapta meg Miles szerepét Benjamin Britten A csavar fordul egyet című operájában a New Jersey-i Operafesztiválon; ekkor jegyezte el magát a műfajjal. Jelezték, hogy már nem szopránfiú, hanem kontratenor. A hangfajjal kapcsolatos tévhiteket cáfolva gyakran mondja, hogy az nem fiziológiai ritkaság következménye. Amúgy Britten az első operaszerző, aki kontratenorra komponált: a hangfaj úttörőjének, a brit Alfred Dellernek írta meg Oberont az 1960-as Szentivánéji álomban. A majd ezt a szerepet is eléneklő Costanzo 1996-ban Luciano Pavarotti énekversenyének a gálaestjén a Pásztorfiú a Toscából, egy színpadon a Cavaradossit éneklő Pavarottival a philadelphiai Zeneakadémián.
Nézőként az első operaélménye a Met mára klasszikus, 1998-as Mozart-produkciója, a Figaro házassága, Bryn Terfellel, Renée Fleminggel és Cecilia Bartolival. Okkal eshetett erre a választása: az évben mutatták be James Ivory filmjét, az Író és hős-t (A Soldier’s Daughter Never Cries), amelynek epizódszerepében énekelte el a fönti műből Cherubino áriáját, a Voi che sapeté-t. A forgatás során jött rá, hogy mindenekelőtt színész; a zenés színházi tapasztalata mellett nagyban ez, a pompás előadóművészi/színészi képessége határozza meg a viszonyát az operához is.
Magna cum laude végzett a Princeton Egyetemen 2004-ben, mesterdiplomáját a Manhattan School of Music-on szerezte. Ezt követően – feltörekvő művészként ‒ diagnosztizálták pajzsmirigyrákkal. Számolt azzal, hogy elveszítheti a hangját, és készen állt arra, hogy producerként valósítsa meg az elképzeléseit. Két műtét után, a fölépülését követően megnyerte az alábbi énekversenyeket: az Opera Index Vocal Competitiont 2008-ban, a Met National Auditionst 2009-ben, és a Plácido Domingo Operaliát 2012-ben. Nem ismer (el) kitaposott utat. Azt vallja, kevés, hogy az operaénekes jól énekli a szerepét: kreatívnak és hajtóerőnek kell lenni. A magas művészetet délibábnak tartja, amelyet beleng a baljóslatúság légköre.