Szergej Bondarcsuk híres filmjének, az 1970-es Waterloonak van egy emlékezetes jelenete: a Rod Steiger által játszott Napóleon megszökött Elba szigetéről és most Párizs felé menetel embereivel. Csapata Grenoble közelében találkozik a XVIII. Lajos által a feltartóztatására küldött Ney marsall vezette alakulatokkal. Napóleon a katonái élén közelíti meg az ellenséget. Miután azok szétbontakoznak csatarendbe, a feszült pillanatban Napóleon egy intéssel megállítja embereit. Ő maga közelebb lép a király katonáihoz, s azt kiáltja nekik, egyenesen a szemükbe nézve, hogy ha le akarják lőni a császárukat, itt van, tegyék. A feszültség a tetőfokára hág. Bondarcsuk gondosan megmutatja, hogy maga Napóleon is idegesen dörzsölgeti az ujjait. A királyi csapatok tűzparancsot kapnak, Napóleon összerezzen, de a hazárdjáték beválik: egy királyi katona elájul az idegességtől, mire a csatarend felbomlik, a két oldal katonái éljenezve összekeverednek, Ney elveszíti a kontrollt csapata fölött. Napoleon győzött.
Orbánt nem egyszer hasonlították már Napóleonhoz, rendszerét a bonapartizmushoz. Mint minden autoriter és a vezető karizmájára építő politikai rendszer között, az övéik között is vannak hasonlóságok. Bár némelyek inkább felszíniek, elvégre az egyikük csak szereti az egyenruhákat, a másik pedig a történelem kiemelkedő hadvezéreinek egyike.
Van azonban egy lényegi különbség is a két vezető között, amire rájöhetünk Bondarcsuk kiváló lélektani érzékkel és rendkívül szuggesztíven megalkotott Waterloo-filmje alapján. Az ő Napóleonja is populista vezető, aki elsősorban saját magát és a hatalmát szereti. Egyáltalán nem ismeretlen számára a félelem, ám mégsincs híján annak a fajta személyes hitelességnek, amely Orbán Viktor politikusi karakterétől teljesen idegen: Napóleon hajlandó volt kritikus pillanatokban a saját kezébe venni a döntés felelősségét, akár a saját életét is kockára tenni érte. Nem csak Bondarcsuk Napóleonja volt ilyen, hanem a történelmi figura is, aki Toulonnál, Lodinál, Arcolénál is a csata sűrűjében állt helyt a saját, sokszor kockázatos döntéseiért.Ezzel szemben az Orbán-rezsim történetén vörös fonálként húzódik végig a felelősségtől menekülés motívuma. Kritikus pillanatokban a rezsim agyközpontja rendszeresen lebénul, napok, nem egyszer hetek telnek el, mire a végleges döntés megszületik, s a rezsim kénytelen utólag gyártott mítoszokkal kiigazítani a tényleges döntések esztétikai fogyatékait.
A mítoszgyártás persze nem idegen a politikától, különösen népszerű eszköz a karizmatikus vezetők kezén. Napóleon legendás mítoszteremtő volt, aki hatalmas energiákat fektetett abba, hogy hadjáratainak történetét maga írja meg, lehetőség szerint az eseményekkel egyidejűleg, és rögtön hatalmas propaganda-apparátussal terjessze is.
Ami igazán érdekes ebben, hogy az említett különbség a bonapartizmus névadója és kései, kelet-közép-európai utóda között nem az utólagos konfabuláció meglétében vagy hiányában, hanem egy tényleges vezetői tulajdonságban lelhető fel. Mivel pedig mindketten egy végletekig személyessé tett hatalomgyakorlásra épülő rendszert alakítottak ki, ez a különbség a politikai rendszerüknek is fontos megkülönböztető jegye lett. Úgy is lehetne mondani, hogy Orbán Viktor rezsimje egyenesen a felelősségtől menekülés politikájára épül. Ennek számos fontos következménye van.
Legutóbb akkor szembesülhettünk ezzel a jelenséggel, amikor a rezsim szemrebbenés nélkül rátolta a 65 év felettiekre a személyes döntés felelősségét azzal kapcsolatban, hogy elfogadják-e a nekik felajánlott kínai vakcinát. Sokan élték át a fiatalabbak közül is, hogy idősebb családtagjaik kétségbeesetten hívogatják őket, mit tegyenek. Orvosoknak is hasonlóan riadt hívások sokaságára kellett felelniük. A riadalom és kétségbeesés oka az volt, hogy a magyar kormány – diszkrét fenyegetés mellett – elhárította annak felelősségét, hogy maga mondja meg, mi legyen ezekkel az oltásokkal.