„A románoknak szurkolsz? Hát áruló vagy!” Alakulásom egyik legnagyobb eredményének azt tartom, hogy kinőttem ebből a gyermekded izéből. Akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy a Honvéd-Steaua meccsen a Steauanak szurkoljak, holott ott játszott Bölöni, és milyen jól!
A legutóbbi Európa Bajnokság szomorú fejleménye, hogy az ultrák mintha kezdenék az átlagot jelenteni. Se szeri, se száma a közösségi média hullámain azoknak a bejegyzéseknek, melyek szerint „megalázták a magyarokat”, hogy Fityó… hát arra már szavakat se lehet találni, és Marco Rossi, és… Pihegés és lihegés.
Erdélyi szocializációm egyik nyomasztó öröksége, mellyel még manapság is nehéz megküzdeni, a provinciális román állami nacionalizmus, ami természetesen heroizmusba torkollott, vagy pedig onnan indult. A román futballisták voltak a legjobbak, Gheorghe Hagit a „Kárpátok Maradonájának” nevezték, amikor 1994-ben negyeddöntősök lettek, zengett az ország, akárcsak akkor, amikor 2006-ban a Steaua az UEFA elődöntőjébe jutott, a sajtó „kivételes teljesítménynek” nevezte a mozzanatot. Ebben már nem csupán nacionalizmus volt, hanem az utódállamokra jellemző frusztráció is, akik számára minden pazar.
Most ugyanez van Magyarországon is.