Révész Sándor szenvedélyes cikkének („A hejesírás hejtelensége avagy a szarnyaló galamb”) indulata rokonszenves, mondanivalójával alapjában egyetértek. Mégis – mivel nyelvész vagyok – hadd pontosítsak egy-két dolgot.
Révésznek teljesen igaza van, amikor leszögezi: „A helyesírás és helyes beszéd társadalmi távolságképző eszköz.” Valóban így van, sőt mondjuk ki: ezek a dolgok éppen erre valók – ugyanúgy, mint az illemszabályok, az alkalomhoz illő öltözködés, sőt általában a műveltség. A helyesírás és helyes beszéd: illemszabályok. És ahogy az öltözködés szabályai nagyot lazultak az utóbbi évtizedekben (gyerekkoromban felnőtt férfi nem járt városi utcán rövid nadrágban, nyári hőségben sem), a nyelvhelyesség szabályai is sokat lazultak. Ezt lehet jó vagy rossz szemmel nézni, de azt tudni kell: ezeknek az előírásoknak (tehát például mi jobb: „egyelőre” vagy „egyenlőre”, „könyörgök” vagy „könyörgöm”) nyelvtudományos alapjuk nincs, a választás alapja egyszerűen konvenció.
A helyesség kérdése eleve csak akkor merülhet föl, ha a nyelvközösség valamire kétféle formát használ, s a műveltek az egyiket stigmatizálják, nemkívánatosnak („nem kívánatosnak”?) minősítik. A stigmatizációnak nyelvészeti alapja nincs, hiszen fordítva is alakulhatott volna, lehetne ma a „nem tudom, föl-e hozták” a nem-stigmatizált forma, és a „nem tudom, fölhozták-e” a stigmatizált. Nyelvészetileg nem lehet egyebet mondani, mint hogy mindkettő egy-egy szabályt követ (csak más szabályt), és mindkettőt széles körben használják magyar anyanyelvűek.
Ez a példa azonban nem helyesírási probléma, hiszen a „nem tudom, föl-e hozták” helyesírási szempontból kifogástalanul van leírva, ha ezt akarom leírni. Révész némely példája ilyen (ami/amely, suksük), ami nem jó, mert egybemossa a helyesírást a nyelvhelyességgel. Az írás feladata annyi, hogy megjelenítse, amit mondok (vagy mondanék, ha hangosan tenném). Meg lehet kívánni – ha olyan társadalmi-kulturális helyzetben írok –, hogy betartsam az Akadémia szabályait, ahogy más illemszabályokat is. Tehát írjam azt, hogy „helyes papagáj” és ne azt, hogy „hejes papagály” – privát körben persze írhatom, ahogy háziköntösben is fogadhatom a jóbarátaimat. Ám vigyázat: ha azt írom: „mi ezt nem értsük”, abban nincs helyesírási hiba – itt arról van szó, hogy az „ért” igét olyan szabály szerint ragoztam, ami nem felel meg a művelt normának (suksükölés, ami stigmatizálva van). Az „értsük” helyesírási szempontból kifogástalan (lásd pl. „azt akarta, hogy értsük”), csak itt a használata norma-alatti. Ha viszont azt írom: „mi ezt nem ércsük”, abban helyesírási hiba van, mert az „ért” igének ilyen alakja a helyesírás szerint nincs.
A helyesírás – főleg a szavak szintjén – sok hagyományos, illogikus dolgot tartalmaz. Ez a legtöbb nyelvben így van, amely hosszabb írásos történetre tekint vissza. A magyarban ilyen az „ly”, tehát „folyó” (= fojó, ami a szabályosan várható írás volna, lásd „tojó”), de számos más szót sem a betűk szokásos hangértéke szerint írunk le: mindjárt (= mingyárt), joghurt (= jokhurt vagy jokurt), állomás (= álomás), óvónő (= ovónő), watt (= vatt), egyesült (= eggyesült), Celsius (= celziusz) stb. Ezekről nem tudok mást mondani, mint hogy aki műveltnek akar látszani, tanulja meg, ahogy a gimnazista Révész Sándor megtanulta. Ugyanakkor mélyen egyetértek a felnőtt Révész Sándorral, hogy ha valaki ezt nem tudja vagy nem akarja megtanulni, azt nem szabad megbélyegezni, kinevetni vagy megszégyeníteni, mert az olyan, mintha valakit megbélyegeznék azért, mert valamilyen vallású vagy fajú, vagy mert migránsként érkezett az országba. Ez bizony embertelen, sőt erkölcstelen dolog.
Vannak aztán a helyesírásnak ugyancsak hagyományos, de önmagukban logikus részei, például hogy a „londoni” kisbetűs, de a „New York-i” nagybetűs és kötőjeles. Ezt a szabályzat elmagyarázza, elvei világosak. Csak hát – ahogy Révész mondja – „attól, hogy valami logikus, még nem biztos, hogy értelmes”. A szabályzat sok pontja fölösleges pedantériának érződik, még ha meg is van a logikája. Az én körömbeli (művelt!) emberek ezt a szabálytípust nem érzik szigorúan betartandónak, tehát simán írunk „newyorki barátom”-at, meg „dunaparti lakás”-t – míg az előző típusban nem szoktunk eltérni a helyesírástól (folyó, mindjárt, joghurt, állomás stb.). Különösen lazán kezeljük a hétköznapi írásban az egybeírás-különírás kérdését, talán mert itt tér el a legjobban a szabályzat a spontán nyelvérzéktől, és az ember szívesebben támaszkodik a saját intuíciójára. Én például egybe szoktam írni a „nyitvatart, bérbead” igéket, ugyanúgy, mint az igekötőseket: visszatart, odaad – miközben a szabályzat azt az elvet követi, hogy írjuk külön az igei alaptagú, jelölt határozós alakulatokat. A terminológia ijesztően hangzik, de megmagyarázom: igei alaptagú, mert a „nyitva tart, bérbe ad” fő eleme (alaptagja) az ige: „tart, ad”; az előtte álló szó, a „nyit+va, bér+be” határozó pedig jelölve van toldalékkal (-va, -be). A szabályzat filozófiája, hogy ezek világosan különüljenek el az igekötős igéktől, bármennyire is nem különülnek el nyelvileg. Vagyis egy jórészt nyelven kívüli, logikus, bár laikus szemmel nézve öncélú okoskodást érvényesít.