Lehet, hogy csak tetszhalott a Magyar Szocialista Párt, de hogy nagyon jól csinálja, az biztos. Kivételes képesség kell ugyanis ahhoz, hogy egy párt csupán akkor adjon némi közérdeklődésre számot tartó hírt magáról, amikor elitjük egymásnak esik, kibeszél, videó-kalandba bocsátkozik, vagy kedves strómanjuk stiklijeivel henceg, esetleg némi Fidesz-ráhatást lehet kiérezni mozgásából. Akcióik zöme elhal vagy éppen késői, óvatoskodó, klisékből építkező. Egyik-másik frontvonalban dolgozó képviselője híján van a magyar nyelvnek, valamint a kommunikáció alapszabályának, miszerint soha ne használj olyan szókapcsolatot, amelyet ellenfeled ismételget, például „magyar emberek”. Igaz, meghatározott időközönként valaki elkurjantja magát a stábból, hogy baloldali fordulatra van szükség, aminek pontosabb meghatározásával hol adósak maradnak, hol közhelyekbe ragadnak, hol pedig a sértettség és a forradalmi hév különös elegye lesz hiteltelen és megmosolyogtató. Aki viszont komolyabb megtisztulás szándékával lép az élre, hamar a periférián találja magát. Marad tehát az állandóan kibeszélt és mégis kibeszéletlen frusztráció, a gyengülő hátország, a gyérülő szavazóbázis és a folyton-folyvást beígért megújulás, ami eleddig nemigen jelentett mást, mint hogy a parancsnoki hídon változott a felállás, de azért nagyjából mindenki kapott valami vigaszdíjat, vagy maradhatott a helyén, legalábbis a képviselői székben. Tóbiás kivételével, de ő más okból távozott.
2010 után a régi gárda nagyja távozott a vezetésből, indokoltnak is látszott a nemzedékváltás, de a szocialisták politizálása változatlanul öreges, ötlettelen, gondolatszegény. Gyorsreagálású hadtestének vezéralakja, kis túlzással, egyetlen épkézláb szereplője viszont ma is Lendvai Ildikó, aki általában azonnal és szellemesen reagál a történésekre, ő azonban lassacskán inkább bölcs publicista, mint aktív pártpolitikus.
A kiürülésért sok bűnbakot lehetne találni, elnökeik hibalistája is hosszú, mint ahogy az sem vitatható, hogy 2010 utáni mélyrepülésük első szakasza a gyurcsányi megrázkódtatásból következett. Csakhogy onnantól is nagyjából egyenes vonalú a trend, nekigyürkőzéseiket, döntéseiket szinte soha nem kísérte érdemi változás, inkább átmeneti kiegyezések voltak hivatottak tompítani a feszültségeket, ambíciókat. Ezért aztán a várakozások hamar kialudtak, a tartósabb siker, a felkapaszkodás esélye rendre elmaradt. Nem kizárólag „árulóikkal”, hanem egész politizálásukkal simultak bele akarva-akaratlanul a NER-be, a megpenészedett status quo, a féltve-féltett egzisztencia, az elapadó szellemi-, a felélt anyagi források, az utánpótlás szűkülése fokról-fokra penderítette ki a pártot az ellenzéki vezető szerepből. Nem volt kire, mire és miért szavazni.
A korhadás folyamata viszont más utat járt be, mint a többi, egykor nagyra hivatott szervezet esetében. Egyrészt azért, mert a kormánypárt számára inkább Gyurcsány Ferenc szolgált madárijesztőként, ugyanakkor fontos kellékként hasznosította az MSZP-t, mint a többpárti demokrácia kissé meggyötört, unalmas, ám „nyugodt erejét”. Másrészt a szürkeség és a középszerűség kétségkívül nem csupán tartósította, de elhúzta, lassította is az enyészetet. Miközben viszont a Demokratikus Koalíció a semmiből képes volt az ellenzék élére verekednie magát, ami az egyszerre körbeszeretett és körbeutált Gyurcsány nélkül aligha sikerült volna, s azzal, hogy vezére végre hivatalosan is bejelentette, hogy a jövőben nem tart igényt semmiféle kormányzati pozícióra, pislákoló reményt nyújt a kialakítandó és végre is hajtható ellenzéki együttműködésnek. Ideje volt hát megzörgetni a bokrokat.
Most nem a Momentum verte ki a biztosítékot, a gödi villongás kevés volt ehhez. Az LMP-nél sem lehet zárlatról beszélni, hiszen jelenleg ők éppen áramforrás után kutatnak. A Jobbik bázisa szédülten keresi a helyét a növekvő választék láttán, különben meg ideje elkönyvelni, hogy a Fidesz a régi Jobbik. Némi izgalom jelenleg pont a jóravaló, mackósan mozgó, kicsiny gesztusokért is hálás szocialistáknál mutatkozik, ahol egy jó előre lefuttatott kongresszus válhat érdesebbé Mesterházy Attila elnöki bejelentkezésével. Sokan és sokszor várták már ezt, de a harcedzett politikus türelmes volt, mindig csak arra ügyelt, hogy néhány embere tűz közelben maradjon, ő maga pedig amolyan örök tartalékként figyelje az éppen megválasztott elnökök gyors amortizációját. Ahogy a többiek vétkeit, úgy az övét is fölösleges sorolni, már csak azért is, mert ma joggal mondhatja, hogy regnálásakor erősebb volt az MSZP. Egyet viszont mindezek ellenére meg kell említeni, azt a minden szempontból a Fidesznek előnyt adó politikai ballépést, ahogyan kormányfőjelöltté tolakodott Bajnai Gordon elé. Hogy ez akkoriban mennyiben volt érthetetlen nagyravágyás, vagy a konteók bajnokainál nagyon is kikalkulált számítás, megfejthetetlen, mint ahogy az is, hogy ha másként alakul, 2014-ben el lehetetett volna-e kerülni a Fidesz-KDNP kétharmadát. Újabb találós kérdés, hogy azzal vissza lehetett volna-e tartani a Fidesz-úthengert. A Bajnai-ügy emléke mindenesetre gyanakvóbbá teheti a baloldalon túli ellenzéket, növelheti a megegyezés kockázatait.
Mesterházy mindenesetre kivárta a megfelelő pillanatot. Párttársai megtapasztalhatták azt is, hogy mestere az ősrégi alkuk frissen születendő paktumokba ültetésének, a változó változatlanságnak. Minden bizonnyal nyílt lesz a küzdelem, különösen, hogy sebtében lett még egy jelölt, aki ugyan kevéssé esélyes, de megoszthatja a voksokat. A helyezkedés, szervezkedés kiszivárgó hírei ismerősek lesznek, abban azonban csaknem biztosak lehetünk, hogy bármi lesz is az eredmény, tabula rasa, azaz jelentős cserék nélkül a reveláció ismét elmarad, a már gránitszilárdságúvá keményedett MSZP-guanót senki sem lesz képes feltörni.