Ritka alkalom, ha az újságíró olyan könyvről ír méltatást, amelynek ötletét egy, korábban a szerzővel készített interjúja inspirálta. Márpedig Csepeli György Ember 2.0 könyve, melyet a neves szociálpszichológus a mesterséges intelligencia (MI) gazdasági és társadalmi hatásairól készített, ilyen indíttatásból született. A társadalom lélektanának avatott szakértőjét három éve azért kerestem meg, hogy fejtse ki, miként látja evolúciós szempontból a jelenünket mind jobban át- és átszövő, a jövő generáció mindennapjait pedig meghatározó mesterséges intelligencia következményeit. Csepeli véleményére azért voltam kíváncsi, mert korábban tudósként és politikusként is közel érezte magához az informatika fejlesztését, de ahogy a válaszaiból kiderült, a sokak által csodálattal övezett, mások által viszont aggodalommal figyelt jelenség/irányzat/technológia (?) felé nem a szokásos hozzáállással közelít.
Csepelit annyira megfogta a téma, hogy a következő évet a kutatásának szentelte. Persze, mint hangsúlyozza, nem informatikusként, hanem társadalomtudósként, de amint a most az olvasók elé került könyv bizonyítja, átfogó művet alkotott, amelyben a műszaki, filozófiai, történeti és társadalomlélektani megközelítések meglepő szimbiózisban összesimulva adnak kerek egészet.[jelen_img url=”/data/articles/0/03/article-0372/csepeli_gyorgy_20190928-bi_2_.JPG” url_large=”/data/articles/0/03/article-0372/csepeli_gyorgy_20190928-bi_2_.JPG” class=”block_placeholder fcenter” author=””]
A könyv négy tartalmi egység mentén kalauzol egyre mélyebbre a folyamatban, amely az evolúció során kialakult mai emberi mivoltunktól, azaz a szerző terminológiája szerinti Ember 1.0-tól az Ember 2-0 – vagyis a különböző alkalmazások formájában már ma is megnyilvánuló mesterséges intelligenciával felvértezett emberfeletti ember felé vezet. Persze, nem könnyű könyvet írni egy annyira gyorsan változó területről, ahol a szerző már akkor időhátrányba kerül, amikor leír egy mondatot, de Csepeli nem is akart mozgó célpontra lőni. Inkább tendenciákat tár elénk, olyat például, mint a digitális átalakulásé, amely az élet minden szegmensében megteremti a valóságos digitális mását, ami egyre inkább olyan lesz, mint az eredeti. Sőt, fizikai valóságunk mind jobban versenyben áll azzal a virtuális valósággal, amely beleköltözött ebbe a digitalizált világba, s ezt a bemutatott mesterségesintelligencia-fejlesztések alá is támasztják.
A gépi értelem beépülése az emberi tevékenységbe nem mostanában kezdődött, ahogy ezt a könyv számos példán keresztül bizonyítja, de ennek létrehozója, vagyis az ember, hosszú ideig ura volt ezeknek a folyamatoknak. Most érünk a fordulóponthoz, amikor úgy tűnik, hogy a mesterséges elme komoly versenytársává válik a természetes észnek, sőt lehet, hogy a kétfajta értelem egyfajta szimbiózist alakít ki, ami az evolúció egy teljesen új korszakát nyitja meg.
Csepeli analitikai pontossággal, érzékenységgel és aggodalommal látja, hogy ez az újfajta világ a totálisan ellenőrizhető társadalommal jár együtt, és ebben az állapotban le kell mondanunk az emberi élet éltető eleméről: a szabadságunkról. A nagy kihívás mindannyiunk számára, hogy a folyamat megállíthatatlan-e, viszont, ahogy a könyv jócskán részletezi, mindennek számos pozitív következménye is van – gondoljunk csak az egészségügy vagy a jövő gazdaságát felpörgető, intelligens robotokkal felturbózott és kevesebb embert igénylő ipar 4.0 vívmányaira. A mesterséges intelligencia az élet minden területén komoly hozzáadott kényelmi értéket jelent, mondhatni, elkényeztet majd bennünket, hogy csak a napokban francia és brit fejlesztők által szinte egyszerre bemutatott, teljes testmasszázst nyújtó robotokra utaljak. Kérdés, hogy a rózsaszínű buborék nem pattan-e szét a digitális ellenőrzés totális rendszerének nyomása alatt. És ehhez nem kell egy Kínához hasonló államra gondolni, a teljes kontroll kapitalista viszonyok között is könnyen megvalósulhat. Méghozzá úgy, hogy ezt nem ránk kényszerítik majd, hanem paradox módon, mi fogjuk kérni a Google-tól, a Facebooktól, az Amazontól, hadd legyünk e cégek rabszolgái, legyenek az ő algoritmusaik a mieink is – és ezzel önként mondunk le függetlenségünkről.
Aztán eljöhet az a pillanat is, amikor az Ember 2.0 nem lesz többé az Ember 1.0 értelmében olyan ember, ahogy magunkat ismerjük. Tehát nemcsak természeti, vagy kulturális lény lesz, hanem – a modern genetika és orvostudomány révén – megváltozik, akár születésétől fogva, akár úgy, hogy vagy génszerkesztéssel javítják ki betegségekre hajlamosító örökítő anyagát, vagy a testébe beültetett technikai eszközök révén tökéletesítik. De Csepeli azt is elképzeli, hogy az elménkben meglévő hatalmas információtömeget egyszer valamilyen módon átköltöztetik egy gépi szubsztrátumba, így megvalósulhat a halhatatlanság. Az ilyen jövőbeli se nem ember, se nem gép lények, melyeket – Nietzschétől kölcsönözve – Csepeli emberfeletti embereknek hív, azonban már nagyon fontos etikai és értékproblémákat vetnek fel: ezekről a szerző könyve utolsó fejezetében szól.[jelen_img url=”/data/articles/0/03/article-0372/konyv_fit_670x10000.jpg” url_large=”/data/articles/0/03/article-0372/konyv.jpg” class=”block_placeholder fcenter pull-right w-50″ author=””]
A könyv egy kicsit futurológia, kicsit tudományos fantasztikum, múltunk, jelenünk és jövőnk komplex együttese. Tudományos igényű mű, melyen látszik, hogy a szerző rengeteg cikket, előadást tanulmányozott át, hogy a mesterséges intelligencia témaköre számára a helyére kerüljön és ezáltal az olvasónak is biztos fogódzót nyújtson. Érződik, hogy ez a voltaképpeni evolúciós utazás hihetetlen intellektuális izgalmat jelentett Csepeli György számára.
Két portré is jelzi, kik inspirálták az úton. Elsőként Neumann János, a számítógép atyjának tekintett zseniális matematikus, aki nélkül biztosan nem tartanánk itt, s aki jól látta, hogy agyunk és a számítógép, jóllehet teljesen eltérő anyagi működés termékei, nem olyan nagyon különböznek funkciójukban. Másodsorban Alan Turing, a tragikus sorsú brit matematikus, az Enigma-kód megfejtője és a Turing-gép megfogalmazója, aki megteremtette a mesterséges intelligenciához vezető szellemi infrastruktúrát, a korszerű, emberekkel is versenyre kelő komputereket.
Korábban több nagy tudós, vagy a digitális kor ikonja meglehetős borúlátással szólt a mesterséges intelligenciáról, és óvott annak káros mellékhatásaitól. Hawking, Musk és Bill Gates is úgy nyilatkozott, hogy
Igaz, úgy vélték, a mesterséges intelligencia vagy a legjobb, vagy a legrosszabb dolog, ami az emberiséggel történhet. Csepeli válasza nem a fekete-fehér ellentétre hajaz. Inkább azt boncolgatja, fel tudunk-e nőni saját lehetőségeinkhez. Megfelelő digitális oktatás, azaz alapvetően megváltozó tantervek és a felnövekvő generáció aktívan cselekvő és autonóm viselkedésre bátorító nevelése esetén a jövőképe mégis optimista, ellenkező esetben azonban egy új világ felépítése helyett szabadságunk elvesztése és pusztulás válhat osztályrészünkké. A várható átalakulás cunamija közepette a szubjektivitás egyetlen menedékének a művészetet tartja, mely ellenállóvá teheti az embert a homogenizáló kényszerrel szemben. Az új világ nemcsak a betagozódásra, a digitális rabszolgaságra, hanem a kérdezésre is páratlan esélyt kínál, és úgy érzi, ezt kell megragadni!