Thomas Graham Day még meg sem született a kapitalista Angliában, amikor Filep Istvánné a vásárosnaményi Vörös Október Ruhagyár dolgozója lett, hogy ezután élete minden egyes munkanapján hajnali 3 óra 20 perckor keljen, és reggel hattól délután kettőig sok-sok éven át kizárólag farzsebeket varrjon szövetnadrágokra. Filep Istvánnénak – aki a kollégáinak: Margit – azért kellett már fél négykor talpon lennie, mert a Vásárosnaménytól 37 kilométerre lévő Lónyán lakik, és a világ végén – hiszen Dubaiból nézve Kelet-Magyarország a világ vége – ez a 37 kilométer jelentős távolságnak számít. S hogy jön ide Dubai? Hát azért, mert a vásárosnaményi ruhagyárat tulajdonló társaság fő részvényese egy Primavantis Trading nevű cég, amely furcsa módon, Dubaiban van bejegyezve.
De történetünk elején még a nyolcvanas évek közepén vagyunk.
Időközben a természet rendje szerint férjhez megy, gyereket nevel, majd a gyerek felnő, és a természet rendje szerint ő is a vásárosnaményi ruhagyár dolgozója lesz, mi másé, még férjet is onnan választ magának, honnan máshonnan. Idővel az egész család léte a vásárosnaményi ruhagyártól függ, amely a rendszerváltás után több alkalommal vált nevet és tulajdonost: hívták úgy, hogy Elit, volt egy ideig Berwin, most meg A. R. J. Ruhagyár Zrt. a neve. A profilja azonban maradt: a munkásosztály világvégi hősei továbbra is férfiöltönyöket gyártottak szalagon, csak a címkére már rég nem a Vörös Október márkajelzést nyomtatták, hanem például azt, hogy „Baumler”. Nem rossz márka, és az a jelmondata, hogy „For today’s heroes”.[jelen_img url=”/data/articles/0/03/article-0310/vegere_Vasasrosnameny_ruhagyar_bezaras_riport_20200716-bi_21__fit_670x10000.jpg” url_large=”/data/articles/0/03/article-0310/vegere_Vasasrosnameny_ruhagyar_bezaras_riport_20200716-bi_21_.jpg” class=”block_placeholder fcenter” author=””]
Margit olyannyira kitanulja a szakmát, hogy előléptetik, és a gyári szakzsargon szerint „univerzális” lesz, ami azt jelenti, hogy a munkafolyamatok során immár bármely fronton bevethető. Csak az a baj, hogy most már nincs miért, mert úgy tűnik, a vásárosnaményi ruhagyártásnak egyelőre vége van: legalábbis a cégvezetés a gyártást leállította, az embereknek meg nem fizet. Több mint ötszáz alkalmazott közül az elmúlt hetekben mintegy kétszázan közös megegyezéssel távoztak, hogy legalább tovább tudjanak lépni – ám továbbra is alkalmazásban van több mint háromszáz ember, aki a jogos járandóságára egyelőre hiába vár.
Járatokat törölt a Volán, mert hiányoznak azok a bérletesek, akik eddig a ruhagyárba a kistérségből bejártak; a vásárosnaményi városközpontban a ruhagyári munkások eltűnésével elfogytak egyes élelmiszerboltok vásárlói; a munkaerőpiacon pedig megjelent több száz új állástalan, akinek egyelőre semmi esélye arra, hogy munkát talál.
Hogy a cégnek milyen tervei vannak, arról nehéz bármi biztosat mondani, mert a három cégvezető közül ketten úgy viselkednek a dolgozók szerint, mintha nem is léteznének. Egyikük a bevezetőben említett angol úr, az a bizonyos Thomas Graham Day, aki 1985-ben, azaz egy évvel azután született, hogy Margit a vásárosnaményi ruhagyár dolgozója lett. A másik vezető az 1973-as születésű Nicholas Andrew Harris, a harmadik pedig az 1974-es Vámos Zoltán, aki nem fantomizálódott ugyan, de nyilatkozni ő sem akar, ami érthető: a múlt hónapban lemondott az igazgatói posztról, jelenleg pedig a felmondását tölti. Utóda egyelőre nincs, elképzelhető, hogy nem is lesz. Thomas Graham Day és Nicholas Andrew Harris Angliában él, hivatalosan a képviseletükkel megbízott ügyvédi irodákon keresztül lehetne velük felvenni a kapcsolatot. Nem tudni, hogy hogy mit szándékoznak tenni, de azt igen, hogy mit nem tettek meg: a cég nem mondta fel a munkavállalók munkaviszonyát, így az emberek nem csak a fizetésüktől, de – a felmondás elmaradása miatt – az álláskeresési járadéktól is elestek; akik pedig közös megegyezéssel távoztak, azok meg a végkielégítésükről mondtak le. Ráadásul a cég nem vette igénybe a járvány miatt veszélybe került cégek számára kiírt állami bértámogatást, holott azzal talán megmenthette volna a munkahelyeket.
A beregi ruhagyár kivégzése gyors volt: március 23-án – egy vasárnapi napon – körbetelefonálták a művezetőket, hogy értesítsenek minden dolgozót: holnap már nem kell bemenni. Az angol tulajdonosok megnémultak, a magyarországi igazgató, Vámos Zoltán pedig nem tudott mondani semmi konkrétumot az embereknek.[jelen_img url=”/data/articles/0/03/article-0310/Vasasrosnameny_ruhagyar_bezaras_riport_20200716-bi_5__fit_670x10000.jpg” url_large=”/data/articles/0/03/article-0310/Vasasrosnameny_ruhagyar_bezaras_riport_20200716-bi_5_.jpg” class=”block_placeholder fcenter” author=””]
Nem világos, hogy a koronavírus-járvány okozta-e a gyár vesztét, ugyanis már tavaly is voltak vészjósló jelek – legalábbis ezt mondja Újvári Bertalanné, aki több mint 35 éve dolgozik itt. 1984-ben varrónőként kezdte, majd művezető lett, később pedig – egészen a gyár bezárásáig – szalagvezető volt, ami az ágazatban komoly pozíciónak számít, hiszen szalagvezetőként Zsuzsa (ahogy mindenki szólítja) több mint száz embert irányított. Egyúttal ő a Bánya-, Energia- és Ipari Dolgozók Szakszervezete (BDSZ) helyi vezetője is, azaz széles rálátása van arra, ami történt. Újváriné szerint két éve, amikor az angol tulajdonosok a csődhelyzetbe került Berwin helyébe léptek, az új cégvezetés látszólag óriási tervekkel vágott bele a gyártásba: azt ígérték, hogy befektetéseket és fejlesztéseket hajtanak végre, és nem utolsó sorban megrendeléseket hoznak. Ebből azonban nem sok minden valósult meg, akadoztak a szállítások és elmaradtak az ígért megrendelések, emiatt voltak olyan műszakok, amikor az emberek a 100 százalékot sem tudták teljesíteni – márpedig az előírt norma teljesítése életbevágó egy olyan ágazatban, ahol a munkavállalók teljesítménybérben dolgoznak. Nem tűnt kiszámíthatónak a legfelső irányítás: volt egy létszámleépítés, amikor el kellett küldeni 35 embert, de mivel röviddel ezután a cégvezetés megemelte az előírt darabszámot, új dolgozókat kellett felvenni ahhoz, hogy azt teljesíteni lehessen. Csakhogy az új dolgozókat be is kell tanítani, ami nem megy egyik napról a másikra, úgyhogy a darabszámot végül mégsem sikerült teljesíteni.
Holott az embereket ennél jobban már nem lehetett volna kizsigerelni: sokan túlórát vállaltak, napi tíz órát dolgoztak, ha kellett, szombaton is bementek, s nem kerestek többet nettó 110-120 ezer forintnál, sőt, a többség 90-100 ezernél nem is kapott többet.
De itt, ebben a sokszorosan súlyos helyzetben lévő kistérségben még ennyi pénz is számít. Nem csoda, hogy akik tudtak, bejártak a gyárba az elmúlt hónapokban maszkot varrni – ezt a megrendelést (az angol tulajdonosok tudtával és beleegyezésével) a cég magyar vezetése szerezte, csakhogy teljes egészében még ezt a munkát sem fizették ki, holott sokan vasárnapi műszakot is vállaltak. Az emberek a március 23-ig járó fizetést még megkapták két részletben, de később állandósultak az elmaradások. A minden munkafolyamatban bevethető, azaz univerzális Filepné Margit a március havi fizetését két részletben kapta meg: először utaltak neki 36 ezer 431 forintot, pár nappal később 65 ezer forintot. Április hónapban pedig – immár a maszkok varrásáért – 21 ezer 324 forintot keresett, júniusban pedig 18 ezer 80 forintot, de azt nem tudni, hogy ez az összeg miképpen jött ki.[jelen_img url=”/data/articles/0/03/article-0310/indulo_Vasasrosnameny_ruhagyar_bezaras_riport_20200716-bi_1__fit_670x10000.jpg” url_large=”/data/articles/0/03/article-0310/indulo_Vasasrosnameny_ruhagyar_bezaras_riport_20200716-bi_1_.jpg” class=”block_placeholder fcenter selected” author=””]
Nem csak a ruhagyári dolgozók előtt érthetetlen, ami történt, hanem a helyi polgármester, Filep Sándor (Fidesz-KDNP) számára is, aki a kisvárosban múlt héten tartott demonstráción azt mondta: tavaly ilyenkor még abban a hiszemben voltak, hogy a ruhagyár nemhogy bezár, de dupla létszámmal üzemel majd. A települést 10 éve irányító politikus szerint minden felelősség a cégcsoportot terheli, a tulajdonosnak szerinte „egyértelmű a felelőssége, egyértelmű az is, hogy ezért neki fizetnie kell, nem szórakozhat itt velünk a Beregben, mert azért ez egy kuruc nép és tudjuk azt, hogy azért a kuruc ember nem fogja magát hagyni”.
A vásárosnaményi helyzet specialitását jelzi, hogy amikor Rabi Ferenc, a BDSZ országos elnöke üzenetet akart küldeni az angol cégvezetőknek, ő maga is elcsodálkozott azon, hogy a beregi ruhagyár Dubajban van bejegyezve, az angol képviselőkkel pedig ügyvédi irodák útján lehet kapcsolatot tartani. A BDSZ ügyvédje angol nyelven felszólítást küldött a tulajdonosnak, hogy az elmaradt járandóságokat fizesse ki, erre érdemi válasz nem jött. Emiatt az IndustriAll Europe és az IndustriAll Global nevű, nemzetközi érdekszövetségek közreműködését kérték, amelyek szintén levelet küldtek a tulajdonosoknak, de azok erre sem válaszoltak. Ha az országos és a nemzetközi fellépés sem hoz eredményt, akkor a BDSZ a kifizetetlen munkabérek miatt felszámolási eljárást vagy kényszertörlést kezdeményez a cég ellen.
Ez azonban még a bizonytalan jövő. A bizonyos jelenben Újvárinéval és Filepnével állunk a bezárt gyár előtt, és a két asszony odaadó kedvességgel hagyja, hogy a fotóriporter kollégám fényképezze őket. Miközben Margit a Baumler plakát alatt pózol a „For today’s heroes” felirat alatt, Újváriné a plakáton lévő férfira mutatva azt súgja oda nekem: „pedig nem is ők a hősök, hanem mi”. Azt hiszem, értem a csalódottságát ennek az asszonynak, akinek a nyakában egy olyan aranymedál függ, amelyre ezt vésték: Berwin 35. Ajándékba kapta a 35 éves munkaviszonya alkalmából.
Kérdezem az asszonyoktól, hogy mi ennek az oka, mire azt mondják: a képzés miatt van. Miféle képzés, bámulok rájuk, és a válasz hallatán nem hiszek a fülemnek: az egyik melléképületben szabás-varrás képzés indult, kezdőket tanítanak varrni. Ezen még a sokat látott két asszony is jóízűt nevet, pedig később kiderül, hogy Filepné Margit most, a nyár kellős közepén éppen a télre gondol: ha nem lesz pénz, idén most először nem lesz miből megvenni a tüzelőt.