Tizenkilenc éve a Trefort-kert kissé lepusztult orvosegyetemi épületének alagsori szobájában találkoztunk, s a 31 éves kutató már akkor is a látás lényegét igyekezett megérteni, aminek kulcsát a szem ideghártyájának, a retinának jobb megismerésében vélte megtalálni. Akkori eredményét a világhírű tudományos lap, a Nature címlapsztoriként tálalta. Műszereit és az egész laboratóriumot a Berkeley-ről hozta, amelynek egyik biológia professzorával még 25 éves korában édesapja, a kiváló villamosmérnök és informatikus, Roska Tamás akadémikus ismertette össze. Az azóta eltávozott nagyszerű kutató egy retina helyettesítésére szolgáló elektronikus chipen dolgozott, s 1992-ben ki is fejlesztett egyet. A piciny lapka működésének bizonyításához azonban ezt a látóideghez kellett volna illeszteni, s ez nem sikerült. A Berkeley professzora az apa chipje miatt jött Magyarországra, s eközben egy matematikai probléma megoldásával a fiú keltette fel az amerikai tudós figyelmét, aki később meghívta a fiatalembert magához doktorálni. Roska Botond már a Trefort-kerti beszélgetéskor kiemelte, sikeréhez a biológiai tudás mellett a matematikai ismeretei is hozzájárultak, ahogy egy tavalyi interjúban is megerősítette, milyen nagy hatással volt rá édesapja gondolkodásmódja.[jelen_img url=”/data/articles/0/01/article-0198/roska_botond_neurobiologus_mti_bruzak_noemi_fit_670x10000.jpg” url_large=”/data/articles/0/01/article-0198/roska_botond_neurobiologus_mti_bruzak_noemi.jpg” class=”block_placeholder fcenter” author=””]
Az indíttatás, a családi ház szerepe tehát alapvető volt, de hogy rendkívüli képességei nem csak a biológia és a matematika terén nyilvánultak meg, bizonyítja, hogy tizenkét évesen még a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályán kezdett, s csellistaként kapott ösztöndíjat a moszkvai Csajkovszkij konzervatóriumtól. Az ígéretes zenészi karriert azonban fél év után egy krónikus csonthártyagyulladás zárta le.
Trefort-kerti tartózkodását követően Roska Botond – egy különleges tudományos ösztöndíjjal – a Harvardon folytatta. Ennek értékét jelzi, hogy nyolcan kapták meg azt a lehetőséget, hogy három évig, professzori jogokkal felruházva kutassanak, amit csak akarnak, olyan pénzügyi támogatásokra pályázhassanak, amelyekre csak a legnagyobbak, s azzal dolgozhassanak, akivel csak óhajtanak.
A Harvardról 2005-ben került a Bázelbe, ahol a legutóbbi időkig a Friedrich Miescher Orvosi Kutatóintézet egyik neurobiológiai kutatócsoportját vezette, emellett a helyi egyetem orvostudományi karának professzora és a két éve indult Molekuláris és Klinikai Szemészeti Kutatóintézet egyik alapító igazgatója. A hazai és a nemzetközi média tavaly év elején kapta fel a nevét, amikor röviddel egymást követően három, igen jelentős tudományos díjat is elnyert az általa kidolgozott látás-visszaállító terápiáért, illetve a látás folyamatának megértéséért. A nagy sajtóérdeklődést szerényen próbálta csillapítani, amikor egy telefonon folytatott beszélgetésben úgy fogalmazott számomra, hogy a vakságot nem sikerült még meggyógyítaniuk, csak egy génterápiás módszercsomagot dolgozott ki a csoportjával, amellyel viszont majdnem minden típusú vakságon lehet ilyen-olyan mértékben segíteni a következő húsz-harminc évben.
Egy fényérzékeny fehérje célszerűen megválasztott génjét viszik be a retina sejtjeibe egy mesterséges vírus, mint „génpostás” segítségével, amely a sejteket fényérzékennyé teszi. Ezt egy injekcióval juttatják be, de mint mondta, még ha vissza is kapja képességét az ideghártya, a látást az agynak újra kell tanulnia. Ebben pedig nagy különbségek lehetnek, így a beavatkozás csak az első lépés, sok múlik a rehabilitációs időszakon is. A klinikai kísérleteket 15 emberen kezdték 2018-ban Londonban, majd Párizsban és az Egyesült Államokban folytatták. Mint a professzor a mostani kitüntetés kapcsán az MTI-nek elmondta, az első öt kísérleti alany eredményeit jelenleg értékelik ki, és az eredményekről az év végén számolnak be.
A díjak nemcsak ezeket, de az eddigi munkákat is beárazzák, ahogy a legújabb, a Körber-díj is. A hasonló nevű hamburgi alapítvány elismerését minden évben egyetlen európai tudósnak adományozzák, s a díjjal egymillió eurós jutalom jár.
Ennek kapcsán folytatott elektronikus levelezésünkben, melyben legújabb munkáiról kérdeztem, egy, a világhírű amerikai Science magazinban néhány napja megjelent cikkének sajtóközleményét küldte el. Ebben a makula degeneráció miatt látásukat elvesztett emberek retináját tették érzékennyé a látható fény spektrumához közeli infravörös fény tartományára, remélve, hogy ennek segítségével a betegség által sérült központi látótér újra működőképes lehet. Roskáék genetikai módszerekkel a retina inaktív sejtjeit egy hőérzékeny fehérje beépítésével olyan érzékelőkkel látták el, amelyek ugyanúgy észlelik a testekről kibocsátott infravörös sugárzást, mint mondjuk a kígyók vagy az éjjellátó szemüveg, majd ezeket továbbítják az agy látásfeldolgozó központjába. A változás hatását vak egereken és halottakból kipreparált, de hónapokig életben tartható emberi retinákon is sikerült igazolni Roskáék remélik, hogy egy nap a makula degenerációban szenvedők rendes látását is helyreállítják.
Az eredmények egy egyenesen felfelé ívelő karrier újabb állomását jelzik, ahogy a sorjázó elismerések is. Roska Botond tavaly megkapta a Szent-István Rendet és a Louis Lantet-díjat is, amelyről szakmai körökben azt mondják, hogy a Nobel-díj előszobája. És Roska Botond még csak 50 éves.