A Kevertben megjelenő történetekkel találkoztál valahol, olvastál hasonlókat, vagy egyszerűen a te fejedből pattantak ki?
Az én fejemből pattantak ki alapvetően, de nyilván mindenki, aki ír, saját élményanyagból dolgozik, tehát a saját fantáziáját jeleníti meg. Ebben nincs olyan, ami velem történt meg. Az izgatott, mi van akkor, ha teljesen hétköznapi emberekkel, teljesen hétköznapi környezetben olyasmik történnek, amik a valóságban nem fordulhatnának elő – hívhatjuk ezt mágikus realizmusnak is. Ez annak köszönhető, hogy pár évvel ezelőtt újraolvastam Amadónak a Flor asszony két férje című regényét, és minden, amit addig írtam, ment a kukába, mert rájöttem, hogy ez a bizonyos ,,varázslat a hétköznapokban” izgat. Van olyan is, ami teljesen véletlenül jött velem szembe. A Kannibál című történetet egy kétmondatos újsághír ihlette, amikor az Arcanumon teljesen más okokból kutattam: egy úriasszonyt, valamikor a XIX. század közepén, holtan találták a nagy kolerajárvány után a házukban, úgy, hogy éhségében lerágta a már halott gyerekének az arcát.
Öt évvel ezelőtti interjúdban mondtad, hogy dolgozol valamin, ami hasonlóan a Fércműhöz, összeáll majd egy egésszé. De akkor ezek szerint, miután elolvastad a Flor asszony két férjét, az egész ment a kukába?
Azért nem teljesen, mert a koncepció megmaradt, ami nyomokban hasonlít a Fércmű felépítéséhez. Itt van egy nő, akit mindig ugyanúgy hívnak, mégis mindig más és más a személyisége. Lehet a Kevertet úgy is olvasni, mint egy regényt. Persze nehéz az embernek a saját írását besorolni, mert hallom magam és olyan, mintha elemezni akarnám, ami a befogadó dolga, nem az enyém. Három dolog köt össze minden írást: mindegyikben ugyanúgy hívják a főszereplőt, továbbá a varázslat, a harmadik pedig az ételek és a főzés.
Hogyan tudtál a színházi munkáid mellett írni?
Már sok éve, hogy az alapjai minden írásnak nyáron születnek meg, amikor nincs színház, mert természetesen, ha próbálok, akkor képtelenség mindkét tevékenységre ugyanakkora energiát fordítani. Ezzel a kísérletezéssel már sok-sok éve felhagytam. Megpróbáltam, de nem ment, mert egyiket sem tudtam teljes erőbedobással csinálni. Viszont, amikor már csak csiszolni kellett a szöveget, a sorrendet kitalálni, s átgondolni minden ilyesmit, azt már tudtam a színház mellett is csinálni. Szerencsém is volt idén, mert az évad elején volt egy nagy bemutatóm, utána pedig már csak játszottam és felújítottam, ezért sokkal egyszerűbb volt dolgozni. Próbafolyamat közben írni olyasmit, ami értékelhető, képtelenség.
Minden történet főszereplője Brauner Piroska más-más karakterként. Ahogy könyv hátulján is áll: „Senki. És mindenki.” Célod volt, hogy az elbeszélések a 20. század társadalmáról adjanak egyfajta látleletet?
Hát ez nagyon mélyen szántóan hangzik, de képtelenség magvas gondolatokkal, államat a kézfejemre illesztve dolgozniHa esetleg olvasóként ez a társadalmi kérdésfelvetés eszedbe jut, az a te befogadói szabadságod. Írás közben biztos nem gondoltam erre, szerintem nem is vagyok jó az ilyesmiben. Én történeteket szeretek mesélni. Az más kérdés, hogy ha jól sikerül, akkor ebben van-e egyfajta társadalmi látlelet.
Említetted is, hogy mindig fontos az étel, az étkezés, hogy mit főznek, hogyan főzik. Van egy különleges kapcsolatod a gasztronómiával, vagy pedig fontosnak tartod azt, hogy ezen keresztül közelítsünk meg karaktereket?
Nekem van egy nagyon alapvető, az életemre bélyeget nyomó élményem azzal kapcsolatban, hogy a főzés örömforrás. Ezt a nagymamámnak köszönhetem. A főzés nagyon sokszor fejez ki érzelmeket, és maga az étkezés is, ahogyan leülnek egy asztalhoz. Lehet, hogy pont nem azt fejezi ki, hogy összeköt egy családot vagy két embert, hanem bemutatja, ahogyan taszítják egymást. Az étkezés kapcsán nagyon sok minden kiderülhet egy emberi kapcsolatról. Az kétségtelen tény, hogy szeretek főzni, kifejezetten élvezem, nagyon kreatív elfoglaltságnak tartom. De mint minden normális háziasszony életében, velem is előfordul, hogy a hátam közepére kívánom, mert valami mást szeretnék csinálni, vagy egyáltalán nem szeretnék csinálni semmit. Számomra főként a szeretet vagy az érzelmek kifejeződése a főzés. Ez úgy hangzik, mintha én valami ételfilozófus lennék, pedig nem vagyok az. Nagyanyám, aki fantasztikus ember volt, nem volt iskolázott vagy értelmiségi, s ahogy működött a konyhában, az számomra mind a mai napig nyugalmat, békességet, nevetést, felszabadultságot jelent. Az már másik tészta, hogy egyszerű háziasszonyként ő nem készített, olyasmit, mint az Alkonyi homárban a szakács. Később aztán baromira elkezdett érdekelni maga a főzés is, mint technológia, de egyáltalán nem csinálom tudományos alapon. Ez kizárólag élvezeti forrás. Házimunkát végezni nem feltétlenül mindig öröm, és az élet sem mindig öröm, de valahogy a nagyanyám úgy tudott működni, hogy ne éreztesse azt se velem, se a nagypapámmal, se senkivel a családban, hogy hú, ő mennyit dolgozott most. Volt benne valami végtelen játékosság, amitől sokkal inkább lehetett becsülni a munkáját. Ez nekem mind a mai napig sorvezető.
Régóta színészként dolgozol. Ez hozzásegít ahhoz, hogy könnyebben bele tudj bújni íróként is a karakterek bőrébe?
Az a helyzet, hogy írás közben nem szoktam a saját színésztechnikáimra gondolni. Én egy ember vagyok, nem kettő, tehát biztos vagyok benne, hogy hat az írásra a színészet. Nem tudom, hogy a színészetre mennyiben hat az írás, de egyrészt azt gondolom, hogy az emberek jelentős részének nem csak egyféle képessége van, és elég szomorú, ha a többit nem hagyják neki kiélni. Másrészt mindig meg kell magyarázni, hogy ez hogy van. Miért nem lehet elfogadni és kész? Igen, ezek társszakmák, és nyilván hatnak egymásra, de nem vagyok olyan tudatos semmiképpen, hogy magamat állandóan, mint egy ilyen mikroszkóp alatt lévő papucsállatkát figyeljem. Ez legfeljebb utólag jut eszembe.
Biztos kétféle dolog ez? Azt gondolom, hogy egy karaktert felépíteni nagyon hasonlóan lehet színészként, mint íróként. Ugyanazokat a logikai köröket kell végigfutni.
Ebben igazad van, de az a jelentős különbség a kettő között, hogy amikor színészként próbálok egy szerepet, akkor ott rajtam kívül vannak még partnerek, rendező, dramaturg is.
És akkor belőlük kell táplálkozni.
Igen. Hiába döntöm el adott esetben, mondjuk Júliát játszván, hogy én mégsem fogom magam megölni a végén, mert az milyen buli, hogy újrakezdem az életemet. Ez egy vicc, ezt nyilván nem fogja hagyni senki, és nem is kell. Viszont, amikor írok, akkor mindenható vagyok. Tehát valóban én döntöm el, hogy egy figura honnan hova jut el, és ez az én hatalmamban áll. Meg az is, hogy milyen viszonyok vannak. Ezt látom különbségnek a kettő között. De biztos, persze, ha az ember ilyen vén fejjel kismillió szerepet végiggondolt, átelemzett, akkor ez a tapasztalat nyilvánvalóan hat arra, hogy hogyan születik meg írásban egy figura.
Nem először dolgozol Ari-Nagy Barbarával, aki ennek a könyvnek a szerkesztője.
Ő egészen különleges, túl azon, milyen hihetetlenül művelt, ráadásul nagyon finom humora van. Vele úgy tudok dolgozni, hogy elolvas valamit, amit csinálok, és azonnal rááll arra a vágányra, ami a fejemben van. Éppen ezért, ha én attól eltérek, vagy valamit nem a saját szabályaim szerint csinálok, akkor azonnal jelez. Elképesztő ízlése van. A Kevert egységességét neki köszönhetem, mert először úgy képzeltem, mint egy családregényt, ahol kvázi minden nemzedékben, vagy minden családi ágban van egy Brauner Piroska nevű nő. Nagyon sokáig így is írtam, de egyszer csak Ari-Nagy Barbara, aki mindig kapta az adagokat, azt mondta nekem: figyelj, erre semmi szükség. Nem érdekes, hogy ki kinek a kicsodája, hanem ez a névazonosság egy játékszabály, amit te lefektettél, azt az olvasó el fogja fogadni. És akkor kirepültek belőle a családi viszonyok, hogy a nagyanyám, a nagynéném, az unokahúgom, az üknagynéném.
Volt már olyan, hogy nagyon nem értettek egyet?
Nem. Olyan előfordult, hogy javasolt valamit, amitől először idegenkedtem és nem akartam megfogadni, de valahogy mégis mindig rá kell jönnöm, hogy igaza van. Ez rém közhelyesen hangzik, de ő az énem jobbik fele. Néha sokkal jobban látja, hogy mit akarok, mint én.
Következő közös munkátokban Kassai Margit naplójegyzeteit adaptáljátok színpadra az Örkény Színházban. A Magvető kiadó adta ezt ki Óvoda az óvóhelyen címmel.
Ez egy ostromnapló tulajdonképpen, ’44. áprilisától ’45. májusáig.
Mivel ez nem fikció, és nehéz is volt olvasni…
Ez nagyon érdekes. Nehéz volt olvasni?
Megterhelő volt.
Nagyon érdekes, mert például, amikor Ari-Nagy Barbara elolvasta a könyvet, ugyanazt mondta, mint te most. Én meg amikor elolvastam a könyvet, azon ámultam el, hogy hogy lehet ezt a pokoli egy évet ilyen frivolan, ilyen fölényesen elmesélni, de amikor elkezdtem dolgozni a szöveggel úgy istenigazából, akkor nekem is voltak nagyon rossz éjszakáim, akkor engem is nyomasztott.
Mivel ez nem fikció, azt érzem, súlyosabb ereje van a szavaknak. Nehezebb szerkeszteni emiatt a művet, vagy ugyanolyan szövegként tekintetek rá, mint bármi másra?
Őszintén szólva, miközben csinálom, nem szoktam erre gondolni, és szerintem nem is lenne tanácsos, mert hogyha ezt a plusz súlyt rárakom és megterhelem magam, akkor a szerkesztés is megterhelődik, holott ezt majd Kókai Tündének kell eljátszania, illetve ennek a hatásnak a nézőben kell létrejönnie. Technikai értelemben sokkal inkább törekszem arra, hogy a szövegnek a különös, frivol humora megmaradjon, mert ettől lesz igazán mellbevágó. Hogy magát a poklot nem pokoli módon meséli el, hanem úgy csinál, mintha csak átsétálna rajta, ami természetesen a mélyben nem igaz. Most, hogy már nagyon benne vagyok, én is látom, pusztán az, hogy milyen sovány lesz, meg hogy elmarad a menstruációja, mint egyébként majdnem az összes nőnek Budapesten az ostrom alatt, ezek nagyon komoly létállító kérdések. Mégis az a vágyam, ez a szöveg olyan hatást keltsen, hogy igenis nevessenek rajta, és utána szoruljon össze a gyomruk azonnal.
Írtok bele saját mondatokat, sűrítetek több mondatot eggyé, vagy megmarad az eredeti szöveg és csak szabdaljátok, a sorrendjén változtattok esetleg?
Egyelőre még egyáltalán nem tartunk a munka végén, finoman szólva sem. Ne felejtsük el, hogy ez 270 könyvoldal sűrűn szedve, és egy monodráma nemigen lehet több 40-50 A4-es példány-oldalnál, jó szellős sorközökkel. Tehát most a sűrítés folyik. Az biztos, hogy pont azért, mert muszáj lesz tömöríteni, ahogy fogalmaztál, lesznek olyanok, ahol bele kell nyúlni a szövegbe magába, de semmiképpen nem sérülhet Kassai Margit csodálatos mesélőkedve és lehengerlő stílusa.
Azt mondtad, hogy amikor először olvastad, egyből Kókai Tündét láttad Kassai Margit szerepében. Miért?
Azért, mert Tündében is van egy egész különös irónia, ahogyan ő a színpadon is létezik, meg az életben is. Nagyon szeretem a fanyar humorát. Tünde se egy sokbeszédű ember, de ha mégis megszólal, akkor elképesztő flott mondatokra képes. Kassai Margitnak is rengeteg érdeklődése volt túl azon, hogy banktisztviselő volt, gyors- és gépíró, több nyelven beszélt, kiváló titkárnő volt, de mindezek mellett foglalkoztatta a gyerekpszichológia, a fotográfia, s Tünde is olyan, aki, noha iszonyú elhivatottsággal gyakorolja a saját professzióját, egy csomó minden más is érdekli, és ez nekem nagyon tetszik benne.
A Magvető kiadványán kívül, milyen milyen forrásokat használsz a munkához?
Ahhoz, hogy az ember ebbe igazán jól belelásson, nyilván érdemes elolvasni egyéb túlélők feljegyzéseit, a naplóikat. Nagyon megszerettem egy pár éve, és csinálom is azóta, hogyha egy adott korral foglalkozom, akkor mindig megnézem, hogy abban az időben, amikor maga a történet játszódik, milyen hírek vannak az újságokban, mit tartanak fontosnak az emberek. Nemcsak politikai hírekről beszélek, hanem például az apróhirdetésekről, a színházműsorról, a divatról. Ez abszolút tudja inspirálni az embert. Ugyanakkor persze ehhez el kell olvasni azoknak a törvényeknek bizonyos cikkelyeit, amelyek hátrányos helyzetbe hozták zsidó származású magyar honfitársainkat. Nagyon fontos nekem, hogy miként, hogyan szövegezték meg ezeket a törvényeket, és hogy mik voltak bennük. Már csak azért is, mert akkor tudom értelmesen összerakni azt a mondatot, amiben mondjuk Margit arról beszél, hogy nincs rádiója, vagy hogy március 19-e óta nem volt moziban, hogy azt a néző értse…
Hogy nem mehetett be.
Nem feltételezhetem a nézőről, hogy nyolcvan évvel az események után úgy fog beülni a nézőtérre, hogy mindent tud a történelem e szakaszáról, és nem is ez a cél. Az lenne a jó, ha ez egy történet lenne az emberiség egyik legsötétebb fejezetéből, de ahhoz, hogy ezt megértsd, nem kell sem holokauszt túlélőnek lenned, sem történelemtanárnak.
A következő munkád témájáról talán még kevesebb tudható. Fehér Liliről fogsz írni, aki magáról azt állította, hogy a Legcsúnyább pesti színésznő – ezzel a címmel írt önéletrajzot.
Ha valaki nagy színész, akkor életében ünneplik, sikeres, aztán meghal, és még egy darabig emlékeznek rá. Ha ma azt mondom egy felvételizőnek, aki színész akar lenni, hogy Gobbi Hilda, nem biztos, hogy tudja, kiről van szó, holott korának igen jelentős színésze, színházcsinálója volt. Amikor ez engem elkezdett érdekelni, szembetaláltam magam egy csomó olyan, valaha volt színésszel és színésznővel, akikre ma már a kutya nem emlékszik, noha a maguk idejének fontos figurái voltak. Történetesen Fehér Lili nem volt celeb. Nem játszott főszerepeket. Amennyire meg tudom ítélni, ő egy igen kiváló, úgymond karakterszínésznő volt. Nagyon rövid és elég szerencsétlen élet adatott neki. Van ez a bizonyos kis füzetkéje, amivel házalt, miután leparancsolták a színpadról, hiszen zsidó, ez volt A legcsúnyább pesti színésznő. Ez ragadott meg rettenetesen: hogy büntetheti magát valaki így, hogy kijelenti magáról: ő a legcsúnyább pesti színésznő. Nagyon régen voltam kamasz, negyven évvel ezelőtt, de emlékszem még, milyen hatalmas probléma volt számomra, hogy színésznő akarok lenni, de mindenki csúnyának tart, és a színésznők azok mind gyönyörűek. Ezért ütött szíven, hogy valaki így éli le az életét, ezért kezdtem el vele foglalkozni, és valóban nagy kihívás volt, mert először én sem találtam róla semmit.
Hogy leltél rá?
Harsányi László csinált egy sorozatot a Facebookon, ahol azokkal a művészekkel foglalkozik, akik az OMIKE-művészakció keretében léptek föl 1939 és 1944 között, a németek bevonulásáig. Ők táncosok, operaénekesek, különböző művészek, többek között színészek is voltak. Harsányi megemlékezett Fehér Liliről néhány sorban. Aztán láttam róla egy fotót és olyan megejtően különlegesnek találtam az egész lényét, hogy elkezdtem utánakutatni. Egyik adat hozza a másikat, még mindig nem tartok a végén, bőven nem, de a lénye, az egész szörnyűen rövid élete, az öngyilkossági kísérlete után készült interjúban mutatott öniróniája, egészen megdöbbentő számomra. Olyan az az interjú, mintha Molnár Ferenc adta volna a szájába a mondatokat, holott ez az ő élete, valósága, majdnem belehalt abba a tubus Phanodorm nevű altatóba, amit egyébként illegálisan szerzett meg magának. A Gyógyszerészeti Szemlében meg is jelent egy cikk, hogy kvázi jobb lett volna, ha sikerül az öngyilkosság, ha már ilyen szégyenbe hozta a gyógyszerész szakmát. Végül nem volt még ötven, amikor meghalt valami szívproblémában. Jelen állás szerint nem maradt senkije. Legalább emlékezete legyen. Igazán megérdemli.