Egy nap, egy hét, három hónap
2024-es választási kampánya során Donald Trump mindvégig azt hangsúlyozta az orosz-ukrán háború kapcsán, hogy 1) az ki sem tört volna, ha 2022-ben ő tölti be az elnöki posztot, 2) újbóli hivatalba lépése esetén 24 óra leforgása alatt békét teremt, 3) a béke az erőn keresztül valósul meg, azaz nyomást gyakorol majd mind Ukrajnára, amelyet a támogatások megvonásának fenyegetésével kényszerít tárgyalóasztalhoz, mind Oroszországra, amelyet a szankciós politika további bekeményítésével szorít rá a háború leállítására.
Ami az első pontot illeti, Trump január 20-i újbóli hivatalba lépése nyomán ennek semmi jelentősége: bármit gondol is Trump, vagy bárki más a múltról, hivatalban lévő elnökként neki az itt és most – valamint a jövő – problémáiért kell felelősséget viselnie.
Ami a határidőt illeti: bár aligha volt ember, aki a 24 órás ígéretet komolyan vehette, tény, ami tény, Trump mindvégig ragaszkodott ehhez a kitételhez, még ha legutóbbi nyilatkozataiban – rá jellemző módon – tagadja is, hogy valaha is szabott volna határidőt, amit éppen csak az egész világ hallott tőle. A politikusi nagyotmondáson túl, ami Trump esetében megszokott módon extrém méreteket ölt, a fix és nagyon rövid határidő bemondásának annyiból is van jelentősége, hogy az amerikai külpolitika január 20-a óta újra és újra hangsúlyozza: minél gyorsabban békét akar, és azt emeli ki, hogy ezt egyedül Trump képes elérni. Március közepén például az szivárgott ki a Fehér Házból, hogy április 20-ig akarja elérni a békét, ami, mint közismert, nem történt meg, miként korábban a 30 napos tűzszünet terve sem valósult meg.