A köztudatban – voltaképp jogosan – az a meggyőződés él, hogy a 2. világháború sorsa Sztálingrád megvédésével dőlt el: az 1942 szeptemberétől 1943 januárjáig folyó istentelen vérengzés eredményeképp a németek (Friedrich Paulus tábornagy vezetésével) megadták magukat. A csatában másfélmilliós német haderő állt szemben az oroszokkal, de a harcok végén csak kilencszázezer német adta meg magát. (A hadifogságból 1955-ben viszont csak ezerötszáz férfi tért vissza hazájába.)
A sztálingrádi győzelemnek szimbolikus jelentősége is volt: nemcsak a sztálini név miatt, hanem főképp azért, mert kiderült, hogy az addig veretlen németek igenis legyőzhetőek. Másrészt (a háttérben) eldőlt az orosz katonai vezetésben a csendes vita: az egyik vezető katonai parancsnok lovashadosztályokat akart bevetni a német tankok ellen, merthogy az az 1. világháborúban hatalmas sikereket tudott kiharcolni magának. A vita alatt Georgij Zsukov, akkor még hadseregtábornok felfejlesztette a szovjet tank- és löveggyártást az Urálon túlra költöztetett gyárakban és a legkorszerűbb fegyverzetben készült a kurszki összecsapásra. Zsukov itt alapozta meg világhírét. A frissen kifejlesztett T-34-esek és önjáró lövegek nagyjából ellensúlyozni tudták a németek technikai fölényét.
Az igazság kedvéért megemlítem, hogy az angol-amerikai vezetésben is volt belső vita, amely a szovjetek kurszki győzelmével ért véget. Az angol katonai vezetők között ugyanis, Winston Churchill miniszterelnök környezetében, olyan hangok is szóhoz jutottak, hogy hagyni kellene a szovjet hadsereg összeomlását, mert ezzel lehanyatlana a bolsevizmus is. (Az amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt persze nem osztotta ezt a nézetet, sőt fokozta a szovjetek anyagi, eszköz- és élelmiszer támogatását.) A vita Kurszknál dőlt el: az a győzelem bebizonyította, hogy a szovjet hadsereget nem lehet leírni, a bolsevizmus ellen legfeljebb a háború után léphetnek fel. Így is lett, lásd Churchill 1946-os fultoni beszédét, a hidegháború startlövését.
A kurszki csatatéren a hadianyagok soha nem látott küzdelme folyt: 3000 orosz és körülbelül 2500 német tank ütközött meg egymással. A történelem legnagyobb „anyagcsatája” (Materialschlacht) és egyben legvéresebb összecsapása volt: 1943 július 4 és július 15 között tíz napig tartó küzdelem a káoszt és pusztítást hozta a csatatéren, végén már azt se lehetett tudni az összetorlódott harckocsik között, hogy ki-kit lő. A majd kéthetes ütközet végére azonban a szovjetek győztek, a németek visszavonulásra kényszerültek. Tankjaik utaztak Dél-Olaszországba, az amerikaiak szicíliai partraszállásának kivédésére, a maradék német haderő pedig menetelt vissza egész Kelet-Poroszország határáig.
A Wehrmacht 1943 nyara, azaz Kurszk után, többé nem tudott támadást kezdeményezni és Berlin ostromáig állandó visszavonulásra kényszerült. A csata a szovjeteknek is hatalmas veszteséget okozott, körülbelül háromszázezer katonájuk esett el – a pontos adatokat máig nem ismerjük. A németek kétszázezer katonát vesztettek. A tankok száma mindkét oldalon a tizedére csökkent. A csatatéren, egy kisebb magyar megye nagyságú területen, csak ócskavashalmaz maradt. A nemzetközi történész közösség ma egyre inkább a kurszki csatát tartja a 2. világháború igazi fordulatának.