Milyen tanulság vonható le egy olyan sorozatból, amely – nyilvánvalóan a művészi hatás érdekében – esetenként túlozhat, a humor kedvéért pedig kiszínezheti a történteket?
A sorozat képes felmutatni egy mintát, amiről érdemes szakemberként is beszélni. Azt gondolom, hogy az alkotás átütött egy olyan falat, ami miatt egyrészt lehet arról beszélni, hogy a férfiak is ugyanúgy lehetnek áldozatai bármiféle abúzusnak, másrészt pedig a filmben látható narratíva miatt jobban rá lehet látni arra is, hogy az áldozatnak hol húzódik a felelőssége egy ilyen történetben. Az utóbbitól többnyire elzárkózunk, tabunak számít, miközben a sorozatban elhangzik a főszereplő szájából, aki egyben a rendező és forgatókönyvíró is, hogy „azért ne sajnáljatok mindenben engem, mert ebben én igenis, benne vagyok”.
Ha a sorozat kapcsán elkezdjük az áldozat felelősségét vizsgálni, az az áldozat hibáztatásának számít
Szerintem nem. Az áldozathibáztatásnak van morális és pszichés vetülete is. Ha csak pszichológiai értelemben vizsgáljuk, akkor az egy logikailag felfogható, lekövethető folyamat. Alapvető szükségletünk – a szociálpszichológia „az igazságos világba vetett hitnek” nevezi ezt a jelenséget –, hogy értelmet keressünk az értelmetlenben. Hiszen, ha nem találunk megfelelő indokot arra, ami történt, semmi nem véd meg minket attól, hogy legközelebb akár velünk is megessen valami hasonló szörnyűség. Ettől rettegünk, ez a mi nagy félelmünk, ami aztán az áldozatra nézve roppant dehonesztáló vélemény nyilvánítására sarkallhat bennünket. A morális részével tehát csínján kell bánni, nagyon vékony a határvonala a hibáztatásnak és a megismerésre való törekvésnek. Ezt a vékony határvonalat pedig éppen a sorozat vastagítja meg, s teszi közbeszéd tárgyává, vizsgálhatóvá azáltal, hogy a főszereplő saját magáról állítja, hogy hibázott. Erre az önvizsgálat útján jut, s felszabadítónak éli meg, hogy beszélhet róla. Ez éppen azért szerencsés, mert rajta kívül senki nem vádolja azzal, hogy csak ő lenne a felelős a történtekért.
https://jelen.media/kultura/szarvasbebi-elbuvolo-pokoljaras/
Miközben Donny, a főszereplő, mintha saját maga alatt vágná a fát, értelmetlen, értelmezhetetlen helyzetekbe megy bele, ahol zaklatják őt. Minek a következménye, hogy ez megtörténik vele? Pszichés problémáknak, kommunikációs zavaroknak, a társadalmi empátia hiányának, vagy éppen ezek összessége idézi elő a helyzetet?
Nyilvánvalóan mindegyik szerepet játszik benne. Érdekes, hogy Donny gyerekkoráról, egy-egy utalást leszámítva, nem nagyon tudunk meg semmit, így csupán a jelenében és a közelmúltjában történő problémás eseteket elemezhetjük. Ez az ember függőségi helyzetek sokaságában éli az életét, ezt a komédiás élete kezdetét bemutató visszaemlékezések tükrözik leginkább, ahol legnagyobb az ennek való kitettsége. Huszonévesen az ember, legyen mentálisan bármilyen egészséges is, keresi, provokálja azokat a helyzeteket, melyekben a visszajelzések által képet formálhat saját magáról. Alapvetően nincs ezzel baj, viszont azt látjuk Donny-n, hogy lényegében ilyen függőségi viszonyok sorozatára építi fel a saját életét. Richard Gadd, aki lényegében most vedlett át színésszé, apró kis jelzésekkel, szemvillanásokkal fejezi ki, hogyan reagál a közönség impulzusaira, mennyire fontos számára a visszajelzés. Nem könnyű eldönteni, hogy egy avantgárd művész, aki keresi ezeket a kínos helyzeteket, vagy egyszerűen csak tényleg rendkívül béna. Aztán sikerei kezdetén egyszer kinéz a közönségre, s látszik, hogy el se hiszi, hogy pozitívan reagálnak a produkciójára. Egy arcvonás az egész, de benne van minden abban a pillanatban, és remek döntés, hogy ez csak fél másodpercre van kiemelve, s pont annyi súlyt kap, mint amennyi jelentősége van az életben ennek. Ő ezeket a pillanatokat hajhássza. Amíg nem tud abból kilépni, hogy ezeket a kis apró győzelmeket elérje, addig vélhetően bele fog csúszni azokba a helyzetekbe, ahol olcsó, könnyű, hirtelen jött sikereket és visszajelzéseket kaphat.
Az ilyen elismerések főként két személy részéről érkeznek, Marthától, aki besétál a bárba, s Darrientől, a producertől, aki szakmai segítséget ígér.
Martha a férfiasságára ad pozitív visszajelzéseket, Darrien pedig az emberi oldalát, szakmaiságát, tehetségét fényezi – ezek pedig irreálisan nagy súllyal csapódnak le Donny lelkében. Bár megismerjük a szüleit, nem teljesen kapunk képet arról, hogyan nevelték őt, milyen visszaigazolásokat kapott tőlük korábban, csak azt lehet érzékelni, hogy ez a fiú borzasztóan vágyik a világ elismerésére.
Ez a vágy, a figyelemre való törekvés és az önbizalom hiánya lehet azoknak a bántalmazó, zaklató kapcsolatoknak az alapja, amelyeket ebben a történetben láthatunk?
Fontos mozgatórugói, igen. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy mindenkivel ez történik, aki önbizalomhiányos. Sok minden múlik azon, milyen megtartó közeg veszi körül az embert, vagy hogy milyen intelligenciával, reziliens készségekkel rendelkezik. Ha valakit egy valóban tiszteletre méltó mentorfigurával hoz össze a sors, csodálatos értékeket nyerhet ki abból a kapcsolatból. Ha már itt tartunk, fontosnak tartom kiemelni Donny transzszexuális barátnőjének, Terinek a szerepét: ő a sorozatban talán az egyetlen olyan fontosabb karakter, aki elég bátor volt ahhoz, hogy szembe merjen nézni belső démonjaival, és bár ugyanúgy szorongásokkal, kételyekkel éli az életét, mint bárki más, az igazán nagy küzdelmét ő már megvívta magával. Donny számára ez rendkívül imponáló, felnéz rá; ezért is hatalmas veszteség számára, hogy őszintétlenségével képtelen felnőni Teri mellé, aki végül el is hagyja őt.
A kapcsolatok fokozatossága is kulcsa annak, hogy az ember bele tud-e kerülni szélsőséges viszonyokba és helyzetekbe?
A kis fokozatok lehetővé teszik, hogy ne vegye észre az illető a bajt, helyette mondhatja magának azt, hogy ennyi még belefér. Másrészt meg, ugye, minden lépcsőfoknál egyre inkább mélyül az érzelmi kapcsolat, amiből nehéz kilépni, már csak azért is, mert a főszereplő egy neurotikus, szorongó alkat. Nála lehet arra apellálni, hogy erős lelkiismeret-furdalást érez, ha arról van szó, hogy valakinek nemet kell mondania. Persze majdnem mindnyájan ilyenek vagyunk: nem szeretnénk senkit megbántani. Ez nem patológiás eset, de nagyon könnyen ki lehet használni, ha valaki észreveszi, hogy ilyen intenzíven működik ez, mint Donny-nál. Minden karakter vizsgálható több irányból is. Darrient, a producert is sok oldalról lehet nézni, a sorozat narratívája az, hogy ő szexuális ragadozó, aki ezt az egészet eltervezte. És nagyon jó a színész, az első pillanatban látszódik, hogy mit akar. Martha, azt gondolom, kevésbé tudatos. Ezt a zaklatás elszenvedője is érzi, erről szól az a monológ a rendőrségi feljelentésnél, amikor felteszi a kérdést, hogy miért Martha-t jelenti fel a producer helyett? Martha viselkedése nyilvánvalóan toxikus, hiszen mérhetetlenül impulzívan zaklatja Donny-t, viszont társul hozzá valami mélyről fakadó őszinteség is, ami nem feltételez gonosz mestertervet mások ellen, pusztán nem bír a fékre lépni. Talán éppen ezért, vele elnézőbb hangot üt meg a sorozat.
Donny, a főszereplő egészen intelligens ember létére, miért nem tud kilépni ezekből a helyzetekből? A sorozat vége is azzal zárul, hogy újra kezdődik az egész körforgás.
Erről mást gondolok. Ha tényleg az a vége, amit mondasz, tehát folytatódik minden tovább, megismétlődnek a korábbi körök, az szerintem az egész sorozatot zárójelbe teszi. Akkor azt üzenné, hogy felesleges bármilyen jellegű önreflexió, magunkkal való szembenézés, mert minden előre el van rendelve, hiába dolgoztad már ezt fel magadban, színpadon, mindenhol, te is elkövető leszel, vagy benne maradsz az áldozati szerepedben. Szerintem ez nincs így. Pszichológusként is sokat gondolkodom ezen. Előfordul, hogy azt látom valakin: annyira benne van a hozott mintázataiban, hogy már szinte tényleg eleve elrendeltetettnek tűnik az élete. Viszont, ha ezt egy pillanatig is elfogadom, akkor akár abba is hagyhatnám a munkámat – hiszen mivégre élünk, ha nem hiszünk a saját erőnkben és gyógyulásunk lehetőségében? Persze ez egy hitvita, lehet, hogy nincs igazam, és valószínűleg sosem fogunk rá biztos választ kapni, de akkor sem élhetünk másképp, mint hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk a saját boldogságunk érdekében. A magunkkal való szembenézés, a trauma feldolgozása, éppen Donny intelligenciájának köszönhetően, ki tudja húzni őt a bajból, s egy szinttel feljebb tud lépni – és mélységesen hiszem, hogy ez mindenkinél ugyanígy működhet.
Vagy hiába a felismerés, hiába tűnik úgy, hogy kijön az ember abból a helyzetből, amiben volt, azért teljesen nem tud felépülni, s ugyanazok a helyzetek meg fogják találni, kérdés, hogy mit kezd velük.
Illúzióink ne legyenek, valóban nem lehet semmiből száz százalékosan kigyógyulni. A sérülés életünk végéig elkísér, csak egyre kisebb, egyre kevésbé fáj, és szép lassan behegesedik. Én azt láttam bele a legutolsó pár képkockába, hogy a főszereplő felismerte ezt a helyzetet, megrettent tőle, és remélhetőleg nem válik a későbbiekben ő is ugyanúgy zaklatóvá. Ami a Darriennel való szálat illeti, abból úgy tűnik, nem tud teljesen kilépni, mert a siker, az elismerés továbbra is kell neki. Nagyon sokat jelent számára, hogy egy nagy író odaírta a forgatókönyve alá, hogy remek munka. Kérdés, hogy a továbbiakban képes lesz-e meghúzni a határait.
Kétfajta zaklatót is bemutat a film. Az egyik, aki pontosan tudja, hogy rosszat cselekszik, mégis csinálja. A másiknak pedig látszólag fogalma sincs arról, hogy mit tesz, vagy legalábbis egyáltalán nem tudja koordinálni a kommunikációját semmilyen téren. Hogyan juthat el valaki ilyen erkölcstelenségekig
Leginkább úgy, hogy ők ezt nem gondolják erkölcstelennek.
Darrien, a producer sem, aki láthatóan tudatosan kihasználja Donny-t?
Amikor másodszor néztem végig a sorozatot, akkor kezdtem el így látni az ő narratíváját. Itt van egy fickó, aki sármos, hatalma van, tud bánni az emberekkel és láthatóan reménykedik abban, hogy olyan állapotba kerülnek, amelyben már nem ütközik majd ellenállásba. És akkor már, az ő szemszögéből nézve, esetleg nem is erőszak, hiszen mintha beleegyezett volna a másik fél – legalábbis bemagyarázhatja ezt magának. Hiszen, amikor elkezdtek drogozni, akkor azt is lehet mondani, hogy művészek között előfordul az ilyesmi, legfeljebb a drog hatása alatt olyanokat csinálunk, amiket másnap megbánunk. És akkor itt jön az a kérdés, amit a főszereplő is elkezd feszegetni a szembenézése során: hányadiknál kellett volna azt mondania, hogy nem? Nehéz meghatároznia, hol van a határa annak, ahonnan ezt már abúzusnak érzi, fokozatosan csúszva bele az újabb és újabb folytatásba, ráadásul a szakmai élete közben pedig profitál a Darriennel való kapcsolatából. Valószínűleg a producernek ez az úgymond ,,igazsága”: soha nem mondták neki, hogy ,,nem”.
Miközben pontosan tudja, hogy nem szeretné a másik, hiszen akkor nem drogoznának.
Valószínűleg így van, de ez nem tetten érhető, sem jogilag, sem bármilyen más szempontból. Ezt csak mi, nézők sejthetjük.
Mi a helyzet Marthával?
Ember legyen a talpán, aki diagnosztikusan összeállítja, kicsoda-micsoda is ő. A legutolsó jelenetben azért van utalás arra, hogy neki sem volt felhőtlen a gyermekkora. Nem feltétlenül baj, hogy róla ilyen szempontból nem tudunk többet, nem őrá koncentrál a sorozat.
De teljesen más valóságképe van, mint az őt körülvevőknek. Ebből lehet arra következtetni, hogy valami olyan lélektani zavarral küzd, amit nem ural?
Igen. És szerintem erre utal a cím, a Szarvasbébi is. Martha azt mondja a végén, hogy ez a plüss szarvas jelentette számára azt a biztonságot képező kis burkot, ahová ő bármikor menekülni tudott, ha úgy érezte, baj történik körülötte. És ennek a továbbvitele felnőtt korban is klasszikus példa: amikor hazavonul, előveszi a számítógépét, telefonját, ahol nem bánthatják, ahol a maga és a világ ura tud lenni – immáron ez válik az ő új menedékévé. A valóságtorzítás, amit említesz, nála e-mailekben manifesztálódik. Engem meghatott, amikor kiderült, hogy őt valamiért nagyon emlékezteti Donny erre a szarvasra. Teljesen egészséges párkapcsolatokban is létező jelenség, hogy a gyermekkori sérüléseink elől olyan emberhez menekülünk, akiben hasonlóságot látunk egy múltbéli pozitív kapcsolatunkkal.
Ahogy beszélsz ezekről, az jutott eszembe, hogy nagyon kicsi választ el bárkit attól, hogy bántalmazott vagy bántalmazó legyen. Mert nagyon könnyen bele lehet csúszni egy-egy ilyen helyzetbe.
Akár párkapcsolaton belül is, igen. Még egy jól működő párkapcsolaton belül is, melyik az a mondat, amire azt mondod, hogy az már verbálisan bántalmaz? Mi van akkor, ha én mondok valamit, mire a másik azt válaszolja, hogy „bocs, de szerintem ez nem így történt”? Akkor erre most azt mondom, hogy gaslighting, verbális bántalmazás, vagy azt, hogy ő csak egyszerűen másképp emlékszik? Innen nézve már igazából minden, ami arról szól, hogy érvényesítem magamat, valamilyen szinten mindig elkezdi provokálni azt a skálát, hogy én ezzel mennyire minősülök bántalmazónak. És akkor itt van kulcsszerepe a kommunikációnak. Rengeteg mindenre, ha kívülről ránézel, akkor azt mondod, hogy beteges. Miközben lehet, hogy nekik kettejüknek megvan az a szabályrendszerük, amiben nem az, mert ők tudják, hogy ez miről szól, kinek milyen sérülése dolgozódik fel ebben, és ha ők ezt képesek kommunikálni egymással, az akár még az értékévé is válhat a kapcsolatnak. Ezért is nagyon érzékeny téma az, hogy mi a bántalmazás és mi nem, mert kívülről nézve nem mindig jelentik ugyanazt ezek a kódok. Mindeközben persze ennek a visszáját is ismerjük: nagyon sokszor egy egyértelműen bántalmazó szituációnál is elfordítjuk a fejünket, mondván, ez az ő dolguk, milyen alapon szólnánk mi bele az ő életükbe. Szóval sehogy sem könnyű kérdés, ezt fejtegetjük már évtizedek, évszázadok óta, hogy az ilyen helyzeteknek hol vannak az erkölcsi, jogi, morális határai.
Az online tér mennyire könnyíti meg azt, hogy a filmen látottakhoz hasonló bántalmazó kapcsolatok elszenvedői legyünk?
A sorozat túlmutat az online zaklatáson, de az bizonyos, hogy az online tér nagy veszélyeket rejt magában ebben a tekintetben. A statisztikák 30 és 50 százalék közé teszik azoknak a kamaszoknak a számát, akik találkoztak már online zaklatással. Ez irtózatosan nagy szám. Online felületen a zaklatáshoz sokkal kevesebb bátorság kell, sokkal kevesebb energia, és ami a leggonoszabb az egészben, hogy többnyire lenyomozhatatlan.
Az egyik fontos eleme a sorozatnak a szereplés, a produkciók sokasága, hiszen Donny teljesen őszintén a színpadon képes magát kifejezni. Te, aki színházi produkciókban is dolgoztál számtalanszor, mit gondolsz, a színpad segíthet a mentális gyógyulásban, vagy gátolja az életben való kiteljesedést?
Ez a millió dolláros kérdés! Sok mindenen múlik. Azt gondolom, hogy a színház, a dráma, a színpadi lét képes valami olyat adni, amit talán semmi más: döbbenetes erővel inspirál, hogy ismerjem meg magam, reflektáljak magamra, felismerjem, hogyan működöm a szociális viszonyaimban. A sorozat is azt a képet erősíti, hogy ennek a terápiás hatása felbecsülhetetlen. Viszont nagyon kétélű fegyver: komoly lelki munka szükségeltetik ahhoz, hogy ne választódjék szét teljesen a két személyiség, és ne arról legyen szó, hogy azon a kis emelvényen megalkossak egy új perszónát, akit teljesen leválasztok a valóságosról. Bár nyilván ennek ellenkezőjére is sok példát találhatunk, pszichológusként úgy gondolom, azt kell erősítenünk, hogy elsősorban a színpadon kívüli életben legyünk képesek magunkat működtetni, és adott esetben azt a személyiséget tudjuk megváltoztatott formában megjeleníteni a színpadon – jelentsen ez stand-up comedyt, színházi szerepet vagy bármi mást. Szerintem ez fontos különbség. Azt gondolom, jó mintát ad a sorozat azzal, hogy lehet sikeresen felszínre hozni valamit úgy a színpadon, hogy aztán azt a magánéletében is hasznosítani lehessen. Viszont egyáltalán nem mindegy, hogy az efféle sikerrel mit kezdünk. Remek húzás Donny részéről, hogy amikor már befut, és fellép máshol, azzal kezdi, hogy most nem a traumáiról fog beszélni. A traumáink nem képezhetik hosszú távon egy egészséges identitás alapját. Fontos, sőt nélkülözhetetlen elemei – de nem az alapja.
Hogy értékeled ebből a szempontból a sorozat elkészítését? Hiszen Richard Gadd írta, rendezte, ő a főszereplő, sőt vele történt meg az egész történet is.
Az elsőfilmes rendezőkre jellemző, hogy saját magukról hajlamosak ennyire őszintén beszélni. Az a kérdés, hogy Richard Gadd mit fog ezzel utána kezdeni. Az érződik, hogy neki ez nagyon jót tett. Szerintem akkor érdemes valamit képernyőre tenni, ha az adott problémát az alkotó képes általános érvényűvé emelni. Azt mondják, a két legegészségesebb elhárító mechanizmus a humor és a szublimáció, ez utóbbi azt jelenti, hogy a fájdalmadat beforgatod a munkádba, művészetedbe. Gadd e kettőt együtt csinálja, csakúgy, mint a róla formált karakter. Az más kérdés, hogy szegény Donnynak a szublimációs része kicsit jobban megy, mint a humor.
Fotó: Petike Áron