A Netflixen szörfölve a nagy nézettségének köszönhetően most már könnyedén rábukkanhat a felhasználó a Baby Reindeer minisorozatba, ám a gyanútlan szemlélő legfeljebb egy dinamikus képsorokkal reklámozott, s a „feketehumor” kategóriába sorolt alkotásra bukkanhat. E címkézésnek eleget is téve, az első pár rész fanyar humorral tárja föl a történteket, amiből csak az igazán éles szemű néző jöhet rá arra, hogy a rendhagyó elbeszélés és megfogalmazásmód egy utóbb borzasztóan nyomasztóvá váló, alapvető morális kérdéseket feszegető cselekményt rejt magában.
A Richard Gadd által megformált Donny Dunn kocsmai pultosként dolgozik, ám életét felpezsdíti Martha, aki egy nap besétál hozzá, s megváltoztatja mindennapjait. Martha tekintetéből nem sok jóra lehet következtetni, nézése, mondhatni, fókusz nélküli, úgy mered beszélgetőtársára, hogy aközben gondolatai kifürkészhetetlenek, arcizmai merevek, s ez által valamiféle magabiztossággal vegyített üres ábrázatot ölt. Az őt játszó Jessica Gunningnál remekebb színészi teljesítményt ebben a karakterben elképzelni sem lehet. Martha vibráló személyisége a legtöbb ember számára gyanús volna, kiváltképp azáltal, hogy magát gazdag ügyvédnek mondja, de mégis állandóan pénz nélkül érkezik a kocsmába. Donny Dunn-t azonban ez nem aggasztja, sőt ez a fesztelenül vibráló alkat inkább felvillanyozza, s minden alkalommal érdeklődéssel, kedvességgel, ingyenes light kólával fordul látogatója felé. Annyira megbízik benne, hogy apró bókokkal ajándékozza meg Marthát, s talán éppen ezzel lép át egy olyan határt, ami miatt képtelen gátat szabni az elszabaduló eseményeknek.
Kapcsolatuk ugyanis ettől a ponttól kezdve toxikussá válik, Martha minden energiájával Donny idejét igyekszik rabolni, ami az email-küldésekben csúcsosodik ki: mint a gép, megállás nélkül ostromolja a férfit a világhálón keresztül, zavaros szerelmeslevelekkel vagy agresszív számonkérő üzenetekkel. Donny többször is nyilvánvalóvá teszi önmagának: egyáltalán nem az esete Martha, sőt alapvetően undorodik tőle. Mégsem képes kellő határozottsággal nemet mondani neki, így ketten zakatolnak egyre mélyebbre a normálisnak semmilyen módon nem minősíthető viszonyukban. Közös történetük olyan tettleges bántalmazássá fajul, ami egyértelmű okot szolgáltat arra, hogy Donny feljelentse Marthát őt a rendőrségen, viszont, amikor már mindenki azt remélné, hogy a hatósághoz fordulva képes lesz az ügyön felülkerekedni, akkor a sorozat fordulatot vesz.
A Bébiszarvas ugyanis elkezdi felfejteni a történtek mozgatórugóit. Donny Dunn-ről kiderül, hogy nem ez volt az első és egyetlen ilyen kapcsolata, s az alkotó nem is próbálja felmenteni a felelősség alól, inkább elkezdi kibogozni a miérteket. Ez pedig azért lehet izgalmas sokak számára, mert így az áldozat felelősségét vizsgálja, azt, hogy hol s miként hibázott, miért kezdett el hasonlóan bántalmazó kapcsolatokat keresni, miért kezdi el folytonosan vágni maga alatt a fát. Története egyszerre megrázó és dühítő. Érthetetlensége ellenére válik egyre logikusabbá és tisztábbá. Világossá válik ugyanis, hogy milyen könnyen válhat valaki bántalmazottá akkor, ha nincs meg az benne a kellő önismeret és önbizalom ahhoz, hogy bizonyos helyzetekre egész egyszerűen nemet mondjon. S mindezt azért is nagyon bátor húzás a gyártók, alkotók részéről, mert egyúttal a bántalmazót nem afféle szörnyetegként mutatják be, hanem esendő emberként, aki akár ugyanúgy elszenvedője is lehet a történteknek, mint a bántalmazott, bármennyire megfontolt szándékkal cselekszik is.
Ez a megfogalmazás, ez a nézőpont pedig tabu, s első ránézésre mi is azt mondanánk, hogy nagyobb távolságtartással kellene beszélni erről a témáról. Ám mégis, a rendező kiléte, szerepe és elsősorban a megfogalmazásmódja képes legitimálni ezt a rettenetesen rizikós helyzetet, amelyben pontról pontra elemzik a toxikus kapcsolatokat, s az áldozat felelősségét is szigorúan vizsgálják. Richard Gadd ugyanis önmagáról mond véleményt, s a saját arcával vállalja ezt. Így mindenki által fogyaszthatóvá válik ez a tartalom, ugyanakkor hihetetlenül autentikus is lesz a megfogalmazása. Richard Gadd ugyanis nemcsak bátor, hanem remek forgatókönyvíró, s kiváló rendező és színész is egyben. A precízen adagolt szövegek gördülékennyé teszik az eseményeket, a színészi játék rétegzettsége pedig kellőképpen hitelessé a megjelenített figurákat. A képi megjelenítés legtöbbször alárendeltje a narratívának, vagyis többnyire azon voltak az alkotók, hogy a néző ne zökkenjen ki a látottakból, viszont ennek ellentmondva olykor többletet nyújtanak egy-egy drámai pillanatban, s olyan művészi megfogalmazást választanak, amely elidegenítő hatással élve képes a cselekményt megemelni. Érdemes megfigyelni, hogy a sorozat tetőpontjaként értelmezhető stand-upnál milyen szögből mutatják a főszereplő arcát.
A sorozat filmnyelvi szempontok szerint is remek alkotás, de amekkora port kavart maga után, jól látszik, hogy leginkább a tartalma és nem a kevéssé szokványos elbeszélése miatt lesz maradandó. A Szarvasbébi egy pozitív példa arra, hogy egy sokak számára felkavarónak tűnő témát hogyan lehet feltárni milliók számára úgy, hogy arról valóban érdemes legyen beszélni, hiszen elősegítheti a traumák gyógyulását.