A Vaskarom című alkotás ugyanis nem sorolható a szórakoztató filmek műfajába. Cseppet sem. A Vaskarom, eredeti címén The Iron Claw, egy hatásvadászat nélküli, családi tragédiák sorát bemutató, rendkívüli igényességgel megírt, mélylélektani dráma. A karakterek rétegzettsége adja meg azt a viszonyrendszert, amelyben minden mondat, cselekvés, minden rezdülés a helyén van, s a narratíva, amely egyébként nem okozna hatalmas meglepetéseket, éppen ettől a jól működő gépezettől válik rendkívül hatásossá. Összhangban van ugyanis a filmművészet minden eleme, emiatt nem engedi a nézőt kikukucskálni a történet terhe alól, hiszen a zene, a képi világ, a színészi játék és a precíz vágási munka odaszögezi a tekintetet. És nem kell ehhez bármiféle trükkhöz folyamodnia, pusztán csak végig kell vezetnie a logikusan átgondolt keretrendszerben folyó eseményeken a vászon előtt ülőket. S mivel az alkotók nem élnek túldramatizált filmes giccsekkel, folyton ott lebeg a remény, hogy lehet kedvező végkimenetele még a pusztulásba vezető útnak is.
Az igaz történet alapján íródott film egy valóban létező család legendája mögé enged betekintést, de az írók szemszögéből másként hat az elbeszélés – kicsit sem tűnik olyan sikeresnek a família, mint amilyet a történet valódi szereplőinek tulajdonítottak. A Von Erich testvérek a nyolcvanas évek elején építették fel karrierjüket a pankráció adta lehetőségeknek köszönhetően. Az öt testvérből négyet követhetünk figyelemmel, hiszen egyikük nagyon fiatalon, ötéves korában meghalt, nem tisztázott körülmények között. Apjuk be nem teljesített profi pankrátori karrierjét fiai testesítik meg, s látszólag zökkenőmentesen tereli őket abba az irányba, ahol talán nagyobb szerencsére lelnek, mint ő egykoron. Ha gyermekeire nézünk, akár a filmben, akár a róluk fennmaradt valódi archív anyagokon, jól láthatjuk, hogy alkatilag valóban bármelyikük alkalmas arra, hogy a hatalmas izmokat intenzíven megmozgató, akrobatikus, többnyire előre megrendezett küzdősportban kamatoztassák tehetségüket. Köszönhetően apjuk sportbéli szaktudásának, s anyjuk fáradhatatlan szolgáló természetének, minden lehetőség adott számukra, hogy a megfelelő sportteljesítményre képesek legyenek a megfelelő pillanatban.
Nyilvánvaló, hogy a technikai lehetőségek és a fáradhatatlan fizikai munka nem elég ahhoz, hogy valaki sérülésmentesen érjen célba, s ezt az alkotók nagyon finom jelzésekkel adják tudtunkra. Ahogy a kisportolt testvéreket a mozivásznon láthatjuk, egyre inkább valami furcsa szorongás vesz rajtunk erőt, valami megfogalmazhatatlan kételkedés nyer teret, ami, ha talán még nem is következtetünk belőle tragédiák sorára, meglehetős aggodalomra ad okot. Ugyanis a már férfivá cseperedett kölykök küllemüket tekintve nagyon is érettnek tűnnek, jellemük viszont gyermeki, személyiségük furcsán kapcsolódik az őket körülvevő társadalomhoz. S az előbb említett érzet éppen azért olyan megfoghatatlan, mert semelyik történés nem billenti ki a narratívát egyértelműen a tragédia felé. Rengeteget esznek és edzenek – egészségükre. Kommunikációjuk felszínes és egysíkú – láttunk már ilyet. Apránként haladnak előre, miközben egyre sikeresebbek – ez sem túl izgalmas. Részesei vagyunk az eseményeknek, érzékeljük, hogy valami nincs rendben, mégsem tudjuk megfogalmazni, s konkrét szavakba önteni a probléma kulcsát.
Megtörténik az első tragédia a családban: az apa által kiválasztott testvér, aki rangos versenyen szállhat ringbe a nehézsúlyú világbajnoki címért, belsőszervi sérülésébe belehal. Az űrt egy másik testvére próbálja meg betölteni, aki ugyan sikeresebben szerepel, viszont a diadaltól megrészegült állapotában, motoros balesetben, fél lábát elveszíti, így nem képes folytatni az elismerésért való küzdelmet a ringben. Így a család leggyengébb tagja ugrik be helyére, viszont ő alkatilag egészen más, mint a többiek, alkalmatlansága egy fájdalmas vállsérülésben csúcsosodik ki, ám a műtét során fellépő heves testi reakció miatt kómába esik, s abból felébredve teljesen megkattan. A történet főszereplője, a Zac Efron által játszott Kevin Von Erich végül úgy veszíti el az összes testvérét (akikből ketten öngyilkosok lesznek), hogy kezdetben az álmodott szerepekhez, sikerekhez és lehetőségekhez nem jut hozzá, csupán testközelből figyelheti testvérei ragyogását a nyilvánosságban. Nyilvánvalóan tombol benne a féltékenység – szeretete irántuk ettől válik igazán hangsúlyossá.
Sean Durkin, aki írta s rendezte is a filmet, nemcsak egy család végtelenül elkeserítő, önsorsrontó menetelését mutatja meg, hanem az át nem gondolt életcélok, a hajthatatlanul makacs gondolkodás következményeit is. S teszi mindezt úgy, hogy senkire nem hegyezi ki a felelősséget a történtekért, s egyúttal senkit nem ment fel a felelősség súlya alól. Nem karakterfigurákat ábrázolt, hanem a személyiségeknek egy olyan precíz rajzolatát, amelyek úgy vannak teli önellentmondással, hogy az nem feltétlenül hangsúlyos része a jellemüknek. Az ellentmondások sokkal inkább a történet egészét tekintve válnak világossá. Egy nagyon határozott apát látunk, s nem egy vérengző vadállatot. Egy szolgaian működő anyát, aki képtelen felelősségteljes kapcsolatot kiépíteni fiaival. Kigyúrt fiatal testvéreket, akik valahol érzik, hogy életük nem a megfelelő irányba halad, mégis, képtelenek más útra térni. Ebből a miliőből képes a Zac Efron által eljátszott karakter kilépni úgy, hogy élete a begyógyíthatatlan sebeken és fájdalmon túl már normális mederben, nyugalomban és szeretetben folyjon tovább. Hatalmas állkapcsa, mely rendkívül jól illik ebbe a világba, végigkísér minket a történeten, s rendkívül erős tartást kölcsönöz arcának, ami végül képes kiengedni, s egészen váratlan pillanatban fedi fel legbenső énjét.