Ha nem is játszott szerepet az idilli gyerekkorban, María Teresa Reyes Cortes még jól emlékszik arra a pillanatra, amikor elesett a tengerparton, és Che Guevera ment oda hozzá, hogy megvigasztalja. Ott él az emlékeiben az is, amikor Fidel Castro a térdén lovagoltatta. Szinte ma is érzi katonai egyenruhájának durva szövetét, és azt mondja, hogy „nem volt jó érzés”. Édesanyja mesélte, hogy kislánykorában találkozott Ernest Hemingway-jel is, aki többször is horgászott az édesapjával, utána pedig együtt iszogattak a közeli étteremben.
María Teresa és nővére Kuba nyugati partján, Pinar del Rióban született, azt tartották, olyan ez a hely, mintha Hamupipőke itt aludná százéves álmát. Ezért is gondolta úgy ügyvéd édesapjuk, aki először a katolikus egyház, majd egy éles váltással dohánygyárosok ügyvédje lett, hogy költözzenek Havannába, a lányok ott járjanak inkább iskolába. Amerikai egyházi iskolába kerültek, apácák tanították őket, jómódú családok gyerekei tanultak itt. A Reyes család mindennapjait is szakács, sofőr, szobalány és két nevelőnő segítette, de amikor María nővére egy pohár vizet kért a szobalánytól, és az édesapjuk meghallotta ezt, letorkollta a lányát azzal, hogy ki tudja ő magát szolgálni.
– Akkoriban Fulgencio Batista volt az elnök, aki először katonai puccsal, majd államcsínnyel vette magához a hatalmat. Apám nem szimpatizált a rendszerrel, sok reményt fűzött Fidel Castroékhoz, még akkor is, ha tudta, hogy ez bizonyos kiváltságok elvesztésével járhat együtt. Ugyanabban az étteremben ebédeltünk hétvégenként, ahol ők, apám így lett jóban velük. Még puskát is csempészett nekik, egyszer megtaláltam több tucatnyit az autója csomagtartójában – sorolja María a gyerekkori élményeket, amelyek a régi Kubához kötik. Élénken él benne a kép, amikor a szamarak hátán házhoz szállították a tejet, és fel tudja idézni a nagyapa arcát is, akinek fekete szeretője volt. Sűrű szivarfüst hömpölygött mindenhol, állítólag a szivarok közül azok a legfinomabbak, amelyek dohánylevelét mulatt nők görgették a combjukon.
– Apám nagyon csalódott volt, hogy ígéretükkel ellentétben, Fidelék nem írtak ki demokratikus választásokat, és átvették a teljhatalmat. Amikor otthon ezen háborgott, anyám azzal csitította, hogy minek költötték volna a pénzt választásokra, úgyis megnyerték volna. Apám azt mondta, hogy egy népnek meg kell tanulnia a demokráciát, különben rossz vége lesz. Che Guevara lett a nemzeti bank elnöke, majd ipari miniszter, és apám megkérdezte tőle, hogy mi lesz az ország gazdaságával, de csak ennyit felelt: „Mit tudom én, nem értek a pénzhez, orvos vagyok.” A nagybátyám is aggódott, hogy kommunizmus lesz Kubában, mindig azt mondta, nézzétek meg, mi lett Magyarországból, ha a szovjetek egyszer ráülnek a nyakunkra, nem lehet tőlük szabadulni – meséli María, hogyan lett vége a biztonságos gyerekkornak.