Ez az úgynevezett film valójában olyannyira gyenge, hogy rendkívül nehéz volna bármit is szólni róla. Az világosnak tűnik, hogy a filmíró társaság csupán iskolai ünnepségből ismeri a ’48-as történések vonulatát, ám az kevésbé érthető, hogy miért pontosan ugyanazt a forgatókönyvet próbálták meg színre vinni, amit a közoktatásban eltöltött éveik alatt láthattak, s pusztán logikátlan konfliktusokat, végeláthatatlan üldözéses akciójeleneteket és végét nem lelő zenét próbáltak meg segítségül hívni ahhoz, hogy ki lehessen bírni a 135 percet. Nyilvánvaló, hogy az adott téma, s a nézőközönség – amelynek pénzéből mindez elkészülhetett – többet érdemelt volna egysíkú karaktereknél, vásári komédiába illő párbeszédeknél és a monumentális pátosz terhelte dramaturgiánál, amiből végül annyit nyomnak ebbe a lábak nélküli szörnyetegbe, hogy moccanni sem lehet tőle. Az alkotni vágyók ugyanis nem jöttek rá arra, s mint látszik, nem is világosította fel őket senki, hogy az egymásra pakolt melodramatikus tetőpontok nem lesznek érdekfeszítők és működőképesek attól, ha tíz percenként durrogtatják őket.
A rengeteg, egyébként drámai magaslatnak szánt jelenet viszont nem csupán a mennyiség miatt válik súlytalanná, hanem a megíratlan karakterek miatt is. A mozivásznon látott hősköltemény nem mutatja be a kor sajátosságait, politikai irányzatait, társadalmi működését, a hétköznapokat. Ehelyett felosztja a társadalmat jók és gonoszok csatározására, amelyben a jól öltözött, divatos ifjak sikertörténetét, cselekvésre hívó szónoklatait követhetjük figyelemmel, de a diadalmukat egyes szereplők a gonoszok zsarnokságával, vagyis alantas cselekedetekkel próbálják akadályozni. Teszik ezt nyilvánvaló sikertelenséggel, hiszen a tiszta magyar erkölcs seregei ellen hogyan is győzedelmeskedhetnének?
S ha már a márciusi ifjaknak személyiséget nem sikerült adni, azok helyett bőven kijut a közhelyes karakterjegyekből: Jókai Mór visszafogott bölcselő, Vasvári jóképű nőcsábász, Bulyovszky szűkszavú haver, Petőfi határozott vezér. A belül kongó személyiségekből már ez is sok volt az alkotóknak, hiszen a társaiknak még ennyi sem jutott. Berettyán Nándornak pedig Petőfiként Jézus Krisztus és Grosics Gyula szerepének eljátszása után végre lehetősége nyílik ötvözni a két karaktert: megváltóként közlekedik az őt körül rajongó tömeg bűvöletében, de csak egy megye hármas focista mozgásával. Kocsmai verekedésre kész járása, érzelgősséggel megtöltött határozott felszólalásai persze mindenkit lenyűgöznek körülötte, a legnagyobb rajongója a Mosolygó Sára által megformál Szendrey Júlia. Szendrey imádata egy percre sem törik meg, áhítattal néz néha távoli ablakból, néha közvetlen közelből párjára, s halált megvető bátorsággal menekíti ki őt olykor a bajból. Ennyit éppen elégnek tartottak megmutatni belőle a forgatókönyvírók, de annak megvillantására már ez is épp elegendő, hogy eljátsszunk a gondolattal: vajon hány forradalmár lehetne köztünk, ilyen nővel a háta mögött?
Mivel az események a film szerint meglehetősen zökkenőmentesen és gördülékenyen zajlanak, az akkori elnyomó alkotmány és társadalmi felállás ismeretének hiányában az alkotók kénytelenek voltak ellátni a történetet egy főgonosszal is. Őt Farkasnak hívják. Horváth Lajos Ottó pedig annyira jó színész, hogy ennek a teljesen érthetetlen ambíciókkal és motivációval működő, érezhetően csak dramaturgiai gócpontnak odarakott szereplőt is képes életre kelteni. A gonoszt, amit önmagában értelemszerűen képtelenség eljátszani, megtölti fékezhetetlen haraggal, csontig hatoló dühös tekintettel, szuggesztív hangjátékkal. Bravúros teljesítmény. Első akcióját éppen akkor készül végrehajtani, amikor Petőfi a Pilvaxban a Nemzeti dalt szavalja; könnyen lehet, hogy a kultikus költemény legelső és legutolsó elhangzását a filmben azért akarták meg-megszakítani a bicskájával sunyin közelítő Farkassal, mert a sokszor tolmácsolt mű előadásába már a legnagyobbak is belebuktak. Eszenyi, Fullajtár, Nagy Ervin – utánuk már ez sem lenne igazán ciki. A biztonság kedvéért a baljósan közeledő késről bevágott képkockák mellé zenei aláfestést is kapunk, nehogy a ,,fényesebb a láncnál” részhez érve esetleg megunjuk a szavalóverseny döntősének előadását.
Horváth Lajos Ottó mellett még egy színész nagyszerű alakításának lehetünk szemtanúi. Lukács Sándor hihetetlenül pontosan kidolgozott mondatai dörögnek bele a filmbe, s amiatt egyúttal zökkenthetik is ki a nézőt a látottakból. Ugyanis neki köszönhetően, hacsak néha is, de felsejlik a remény, hogy idejét és pénzét nem pazarolta el a mozilátogató. Lukács módfelett kidolgozta Lederer Ignác tábornok karakterét, ami ebben a közegben már-már lenyűgözően hat, épp ezért gyanús is, mégis, megkockáztatjuk: ez az alakítás önmagában is megállja a helyét, s nemcsak a rengeteg silányság mellett tűnik ragyogónak.
A szövegalkotás rétegzettségének fontosságára hívhatja fel a figyelmet Jászberényi Gábor játéka is. Hiszen a filmben szereplő legtöbb színészt nem igazán lehet hibáztatni az aligha maradandó alakításuk miatt, sokkal inkább arról van szó, hogy a megírt szöveg, az elképzelt szereplő, a kialakított kontextus, s a megfelelő dinamika nélküli narratíva áthatolhatatlan akadályt képez, emiatt pedig lehetetlen eljutni a szuggesztív megnyilvánulásig. Viszont a Jászberényi által játszott Meyer szerepe ellentmondásos. Ezáltal válik izgalmassá, emiatt nem lesz kiszámítható viselkedése, s nem utolsósorban, emiatt lesz emberi és szerethető. Jászberényi nagy szerencséje, hogy van módja arra, hogy valódi konfliktusokkal teli embert személyesíthessen meg. A helyzetelőnye ellenére is, kiemelkedő színészi munkát nyújt.
De vajon jó hír-e az, hogy ez a filmszerű művelet nyomokban tartalmaz valami értékelhetőt is? Felment-e ez bárkit is a felelősség alól? A termék, amelyet alkotói a mozivászonra vajúdtak, mérhetetlen lenézése a ma élőknek, s méltatlan emléket állít az akkoriaknak. Mi a nagyobb teljesítmény: olyan filmet készíteni, amely nem mond többet az előzetesénél, vagy olyan előzetest vágni, amely hiánytalanul bemutatja a semmitmondó egészet? Fogas kérdés, magunk sem tudjuk rá a választ.