Magyarország beleragadt a közepes fejlettség csapdájába

Legutóbb Lázár János ígérte meg a miniszteri meghallgatásán, hogy 2030-ra felzárkózunk Ausztriához. Tudjuk, hogy nincs realitása, mégis szeretnénk, ha igaz volna. A politikusi nagyotmondáson túl, definiálható-e, mit jelent az, hogy fölzárkózás?

Sokféle vetülete van, de alapvetően olyan, mintha arról ábrándoznánk, mikor jutunk el a Paradicsomba. Mi, közgazdászok, mutatószámokat használunk, gazdasági kibocsátást, termelési értéket, jövedelmet, életszínvonalat szoktunk összehasonlítani. A mindennapos használatban inkább vágyott jövőképet jelent: milyenné szeretnénk válni. Ennek a gazdasági megközelítésen túl vannak civilizációs, társadalmi, kulturális összetevői is. Valamit, valakiket utol szeretnénk érni – csakhogy azok is változnak, fejlődnek. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy nyitott gazdaságokban érvényesül a centrum-periféria viszony. A centrum eleve előnnyel rendelkezik: ő osztja a lapokat, úgy szervezi a tevékenységeket, hogy nála maradjanak a jövedelmezőbbek. Van is olyan elmélet, amely szerint, ha érvényesül a piaci verseny, az elmaradott térségek sohasem tudják utolérni a fejletteket, mert a centrum folyamatosan kizsákmányolja a perifériát: a jó vállalkozók, tehetséges fiatalok mindig átmennek a fejlettebb térségbe a magasabb jövedelemért, biztosabb egzisztenciáért.

Ennek ellenére néhány országnak mégis sikerült a felzárkózás. Nekik miért?

Körülbelül 110 országot soroltak a felzárkózók közé, közülük nagyjából tíznek sikerült, a többi a közepes fejlettség csapdájába esett. A felzárkózás sikerének feltétele, hogy alapvetően egy irányba gondolkozzanak a kulcsszereplők. Ahol ezt demokratikus hatalmi berendezkedésben próbálták elérni, mint Finnországban, Írországban vagy Spanyolországban, ott az elitek kompromisszumot kötöttek egymással, megállapodtak a legfontosabb célokban. Dél-Koreában vagy Malajziában egy autoriter hatalom tűzött ki célt, és maga alá rendelte a gazdaságot. Van néhány városállam, például Singapore, amelynek szintén diktatórikus módszerekkel sikerült a felzárkózás. Jellemző, hogy a sikeres felzárkózók jelentős mértékben korlátozták a külföldi tőke meghatározó pozícióba kerülését az országukban. Jórészt viszonylag kis államok lettek sikeresek – olyanok, mint Brazília vagy Argentína elbuktak ebben.

A rendszerváltozás után a kormányok a „tudásalapú” társadalom jelszavát írták a zászlójukra. 2010-től viszont a „munkaalapú” társadalom lett a cél. Sikertelennek bizonyult a tudásra alapozó kísérlet?

Kiderült, hogy a magyar társadalom jó része nincs erre felkészülve. Bezártak bányák, megszűntek téeszek, csődbe mentek piacképtelen termékeket előállító gyárak, nagyon sok lett a munkanélküli, akik nem voltak alkalmasak bonyolultabb munkára. Fölerősödtek a területi különbségek: Budapestről kiszorult az ipar, helyette megizmosodtak a szolgáltatások. Jó néhány vidéki térségben viszont valamilyen egyszerű feldolgozóipari munkában lehet csak gondolkodni, mert nincs színvonalas helyi politikai elit, nincs helyi értelmiség, nincsenek olyan vállalkozások, amelyek mintát tudnának adni. Én attól félek, ezekben a térségekben öröklődik az eddigi minta, a következő nemzedék is betanított fizikai munkás lesz, holott a kitöréshez az kellene, hogy ők magasabb szintre tudjanak lépni. Csakhogy nem erre, nem a problémamegoldó gondolkodásra készít fel az oktatás. Kettészakad, duálissá válik a magyar gazdaság. Hét magyar megyében nincs felsőoktatási intézményi központ, csak ilyen-olyan kiszervezett képzések működnek. Ezekben a megyékben a tudásalapú gazdaságnak, a felzárkózásnak az alapvető feltételei is hiányoznak.

Hogyan alakult ki ez a helyzet?

A magyar elitben nem volt olyan összefogás, amely felvázolhatott volna egy közös jövőképet a hazai felsőoktatásról. Nem volt széles körben elfogadott hosszú távú elképzelés, különböző részérdekek kavarogtak, lobbiérdekek érvényesültek. A magyar felsőoktatás forrásai a rendszerváltás óta csökkentek, 2012 után még fel is gyorsult ez a folyamat, az EU-ban a GDP-hez viszonyítva nálunk az egyik legalacsonyabb a felsőoktatásra szánt költségvetés. De a fejlesztések is kaotikusak lettek, például világbanki hitellel tervezték, de azt végül nem lehetett erre használni. PPP-konstrukciókat (magántőke bevonásával megvalósult beruházásokat) vállaltak be, amelyek nagy része becsődölt, később az államnak kellett kivásárolnia. Hullámvölgybe került a felsőoktatási utánpótlás: például a főiskolákon is előírás lett az oktatók PhD doktori címe, amit csak néhány egyetem tudott kiadni, ők viszont ellenérdekeltek voltak. Közben bevezették a több lépcsős bolognai rendszert, ami önmagában jó dolog, de következetes felsőoktatási politika híján, mindenki a rövid távú túlélésre játszik. A főiskolák attól féltek, hogy nem képezhetnek mesterszakos hallgatókat, ezért egyetemmé akartak válni, jórészt váltak is. Az egyetemek meg attól tartottak, hogy nem lesznek alapszakos hallgatóik, és csökkentették a felvételi követelményeket. A végeredmény: káosz, meg az, hogy ma már 180 ponttal is fölvesznek hallgatókat egyetemi alapszakokra. A térbeli koncentrálódás is felerősödött, 2006-ban a hallgatók 42 százaléka tanult a fővárosban, ma már 56 százaléka.

Az egyetemek alapítványba szervezése változtat ezen valamit?

Nem lehet még látni a kifutását. Bezavart a Covid, bezavart az Erasmus-források felfüggesztése. Szerintem az a legfőbb kérdés, hogy érkezik-e pluszforrás a felsőoktatásba. Magyarországon kevés olyan cég van, mint a MOL, amely besegít a Corvinusnak. Nincs elegendő olyan tőke, amely a felsőoktatásba be tudna szállni. Ha pedig nem lesz több pénz, a magyar felsőoktatás – néhány elit intézmény kivételével – átáll „középiskolásodó” tömeges oktatásra. A hallgatói létszámhoz kötött finanszírozás miatt nemigen lehet buktatni, és ahol – néhány természettudományi, orvosi egyetem számít csak kivételnek – nincs nemzetközileg látható versenyhelyzet, ott a túlélésre és nem a teljesítményre fognak játszani. Nemrég felmértük, hogyan alakul a felsőoktatásban az egyetemi professzorok száma. Tíz év alatt a kétharmadára esett vissza, azaz egyre kevesebb az oktatói utánpótlásban a kiemelkedő tudású tanár.

Magyarországon is nagy területi különbségek vannak. Megszüntethetők, egyensúlyba hozhatók-e ezek, milyen fajta és milyen mértékű térségi egyenlőtlenséget lehet elfogadni?

Vannak természeti meg történelmi különbségek, ezek nyilván nem egyenlíthetők ki. Az egyenlőtlenség mértékén vagy bizonyos vonatkozásain azonban lehet változtatni. A megfelelő oktatás hiánya például kártékony dolog, több a járulékos veszteség, mint amennyibe a megteremtése kerülne. A legfejlettebb országokban is vannak lerobbanó térségek, ahol társadalmi, gazdasági, környezeti problémák halmozódnak fel. Míg az állami alapszolgáltatásoknak – egészségügy, oktatás, biztonság – egyenlőnek kellene lenniük, a kiegyenlítődés irányába hatniuk, addig a gazdaságban viszont területi verseny van, ami átrendezheti és növelheti a különbségeket. A területi versenyben elért siker nagyban múlik azon, hogy össze tud-e fogni a helyi elit, van-e jövőképe, elképzelése, oda tud-e csábítani befektetőket, tudja-e menedzselni a helyi ügyeket. Ha nem, akkor az egyén – teljesen indokoltan – elmegy olyan helyre, ahol jobban érzi magát. Ez természetes dolog, és országon belül előnyös is, hogy valaki oda költözhet, ahol nagyobb értéket tud előállítani.

Amikor a rendszerváltozással összeomlott a szocialista nagyipar, sokan arra hivatkoztak: nem kellenek többé büdös gyárak, posztindusztriális korszak lesz, nem az ipar, hanem a szolgáltatás húzza majd a gazdaságot. Ehhez képest előtérbe került az újraiparosítás. Miért?

Az 1990-es évekig tartó, hidegháborús logikájú, kicsit autarkiás ipar nagy része nem volt versenyképes. Szükségszerű volt, hogy megszűnt. Nálunk azonban a gazdasági átalakulást kezdettől fogva nagyon rosszul menedzselték. A privatizáció idején a „családi ezüstöt” is eladták. Például Csehországban megmaradt a Skoda, igaz, majdnem ingyen adták oda a Volkswagennek, de így a cseh beszállítók jó része is túlélhetett, és idővel nemcsak a Skoda, hanem az egész német óriásvállalat beszállítói hálózatának a részévé vált. Nálunk az Ikarust lehetett volna így privatizálni, de mindenféle lobbisták, ingatlanspekulánsok harcoltak körülötte, addig húzták-halasztották, míg elmúlt a lehetőség. Ugyanígy az élelmiszeripart is lehetne említeni, amely a kedvező lehetőségek ellenére a töredékére leépült.

Később azonban betelepültek globális nagyvállalatok. Az mitől bizonyult rosszabbnak?

Ahol teljesen újat kezdenek, ott a multik nagyon kemény racionalitása érvényesül: mit hol éri meg termelni rövidebb és hosszabb távon. Minden globális vállalatnak van hazai bázisa: ahol a legfőbb vezetők dolgoznak, a menedzsment, a marketing, a kutatás-fejlesztés működik. A Suzukinak Japánban van a hazai bázisa, az Audinak Ingolstadtban. Aztán vannak az összeszerelő üzemek, rajtuk túl az első-, másod-, harmadszintű beszállítók. Ezekre olyan helyszínt választanak, ahol a leggazdaságosabb a működésük, a fél világot megversenyeztetik értük. Mosolygörbének nevezzük, ahogyan eloszlanak a munkajövedelmek: a fejlesztés, tervezés, menedzsment-döntések magas jövedelmet adnak. Az összeszerelők és a beszállítók keresik a legkevesebbet. A marketing és a kereskedelem megint nagyon jól fizetett munkák. Az összeszerelő üzemekkel hozzáadott értékben és jövedelmezőségben a „mosolygörbe” alján vagyunk.

Az ellenvetések dacára mégiscsak jelentősen megtolta a magyar gazdaságot az Opel, a Suzuki, az Audi majd a Mercedes betelepülése akkor is, ha csak összeszerelést hoztak ide.

Kezdetben a külföldi működőtőke megjelenése érzékelhető javulást jelentett, de például Győr-Moson-Sopron megye már 2016-ban visszaesett az addig szépen fölfelé ívelő felzárkózási pályán. Vas megyében és Komárom-Esztergom megyében is hasonló a helyzet, napjainkra megtorpant a felzárkózásuk. A munkaerő elfogyott, mert rengeteg értelmes munkást elvittek az autógyárak a hazai tulajdonú helyi vállalkozásoktól. Győr-Moson-Sopronban a jövedelmek kicsit – úgy 15 százalékkal – magasabbak az országos átlagnál, de a fővárosi szintet nem érik el. Nem is fogják. Nemrég voltam Esztergomban, ahol 30 éve jelen van a Suzuki. Mégis érződik a településen, hogy kevés a pénz, az autógyár a kiáramló bérek révén nem fejtett ki akkora húzóerőt, ami fejlett várossá tette volna Esztergomot. Sok esztergominak jobban megéri Budapestre ingázni, mint helyben munkát vállalni. Ez klasszikusan a közepes fejlettség csapdája: rövid távon kicsit megemeli a térséget, hosszabb távon viszont elzárja a felemelkedés útját.

Lehetett volna-e másként irányítani a gazdasági átalakulást?

Integrált területi fejlesztésre lett volna és lenne szükség, aminek területi intézményei is működnek. Az ország területe erősen eltérő fejlettségű részekből áll, emiatt eltérő fejlesztési stratégiákra van szükség. Kiemelkedik a központi régió, amely Budapestből és az agglomerációjából áll. Ott megfelelően nagy, mintegy 3 milliós a népesség, gazdasága alkalmas specializálódásra, kellően vásárlóképes helyi piacot is jelent. Erős már a helyi vállalkozói réteg, tőkéje van, nemzetközi kapcsolatai, tudják, mit akarnak, nagyon jó a képzési és innovációs bázis. 2016-tól újra jelentősen fejlődik, maga Budapest elérte a régi uniós tagállamok fejlettségi szintjének 150 százalékát, és 110 százalék ez a mutató, ha Pest megyét is belevesszük. Alig kap támogatást, sőt a kormány politikai okokból megpróbálja minden eszközzel fékezni, ellehetetleníteni, de nem sikerül, mert már kialakult egy önálló, piaci alapokon nyugvó fejlődési spirál.

Melyek a további szintek?

A település-együtteseket fejlettség szerint tekintve második szint a potenciális tudásalapú gazdaság, Győr, Szeged, Debrecen, Pécs, talán még Miskolc és Veszprém. Ezekben a városokban az optimálisnál kisebb a népesség, ugyanakkor van helyi elit, vannak jó vállalkozások, megbízható üzleti szolgáltatások. Ezeknek a helyi szereplőknek kell – vagy kellene – együttműködve kitalálniuk egy komplex jövőképet. Ők partnerei lehetnek a központi kormányzatnak, képviselhetik, miben jók a helyi vállalkozások, miben tudják erősíteni egymást, milyen befektetőt hozzanak oda. A helyiek összefogásán múlik, elérik-e együtt azt a kritikus tömeget, amellyel fel tudnak lépni a kormányzattal való egyeztetésben. Ha nincs ilyen helyi együttműködés, akkor a központ fog diktálni. Odavisz olyasmit, ami nem nagyon illik oda, nincs meg minden feltétel. Közülük is kiemelkedik Debrecen, Szeged és Pécs; ott vannak a nagy vidéki egyetemek, amelyek messze földről összegyűjtik a tehetséges fiatalokat. Ott nemcsak csirkét meg sertést lehet vágni, három műszakban emelgetni a nagykalapácsot, hanem vannak például szoftverfejlesztők, az orvosegyetemek körül külföldiek számára egészségügyi szolgáltatások. Az egyetemi városok tudásalapú gazdaságának igazi húzóereje az egyetemről kikerülő diplomások tömege.

Szeged korábban elzárkózott az újraiparosítás elől, most viszont a többség örül a kínai BYD autógyár letelepedésének. Hozzátesz Szeged lehetőségeihez, vagy elvesz belőlük egy összeszerelő üzem?

Valószínűnek tartom, hogy rövid távon hozzátesz, hosszabb távon viszont lezár bizonyos lehetőségeket. Számomra nem érhetők el részletes információk, hogy a város, az egyetem mit kért és mit kaphat a cég befogadásáért. De a terület az egyik szűkös erőforrás, az autógyár 300 hektáros területe elfoglalja az értékes ipari ingatlant más, esetleg jövedelmezőbb munkahelyeket hozó befektetők elől. A város kap ugyan költségvetési pénzt a gyárhoz vezető infrastruktúra és közlekedés kiépítésére –, de a gyakorlat szerint várhatóan nem fog kapni annak költséges fenntartására. Vagyis még kevesebb forrás jut a meglévő szegedi intézményekre. Nagyon jó bevétel lehet a helyi iparűzési adó – de azt a kormány részben máris elvonja szolidaritási adó címén. Mivel Szeged megyei jogú város, a mai jogszabályok szerint nem tudnák átrakni az iparűzési adót Csongrád megye költségvetésébe, ahogyan Gödön tették, de ezt egy tollvonással meg lehet változtatni. Nyilvános adat, hogy Szegeden másfél százalékos a munkanélküliség – tehát itt messze nincs elég szabad munkaerő. Valószínűleg valamivel magasabb bért adnak majd, és ezzel átcsábítják a meglévő helyi vállalkozásoktól, akár a Picktől is a jobb munkaerőt. Kettős hatás érvényesülhet: emelkedik a bérszínvonal a városban, de nő a munkanélküliség is, mert tönkremennek azok a cégek, amelyeknél csak a képzetlen munkaerő marad. Hasonlóan ellentmondásossá válik a lakáspiac, az emelkedő kereslet megnöveli az árakat, ami néhány tulajdonosnak kedvező, de a helyiek egy része, a szegények lakhatása ellehetetlenül.

Jönnek majd vendégmunkások Dél-Békésből, Szerbiából, Távol-Keletről.

Ha Dél-Békésből vagy a Vajdaságból jönnek, akkor a munkaidő után hazamennek, és a jövedelmük nagy részét nem itt költik el, de legalább nagyobb része Magyarországon marad. A távoli országokból érkező külföldi vendégmunkások viszont két-három évig élnek itt, hazaküldik vagy megtakarítják a napi élelmen felüli jövedelmüket – nem érvényesül helyben a fogyasztásuk multiplikátor hatása. Annyi haszna lesz belőlük Szegednek, mint például egykor Mezőtúrnak a szovjet laktanyából.

Tulajdonképpen mekkora baj az, ha egy ország beleesik a közepes fejlettség csapdájába? Lehet mondani, hogy ha 110 országból 100 ugyanabban a cipőben jár, mint mi, akkor minek erőlködjünk?

Amíg egy ország dinamikusan fejlődik, és a többség várhatja azt, hogy jobban él majd, mint a szülei, addig nincsenek társadalmi feszültségek. De sok ország – vagy országon belüli terület – amelyik beleragadt a közepes fejlettség csapdájába, már azt tapasztalja, hogy a fiatalabb nemzedék rosszabbul él, mint a szülei. Feszültséget szül, hogy a kevesebb összjövedelemnek is egyre nagyobb részét elviszi a felső elit. Elkerülik az adózást, kimenekítik a pénzüket. Ezekben a térségekben az alul lévők jövedelme nem nő, a közszolgáltatások a pénzhiány miatt leromlanak. Felerősödik az elvándorlás – részben az országon, részben az Európai Unión belül. Peter Nijkamp holland professzor szerint Kelet-Európa számára az egyik legnagyobb kihívás a nyugat-európai nagyvárosok elöregedése. Ez azt jelenti, hogy az ottani egészségügy, szociális ellátás, oktatás elszívja a felkészült munkaerőt a kevésbé fejlett területekről, így tőlünk is. Észak-Olaszország elszívja Dél-Olaszországból, a nyugati német városok a keleti német városokból. Ott maradnak a rosszul képzett, versenyképtelen, most már szélsőjobbra tolódó tömegek, és nincs, aki reményt adjon nekik.

Lát valamilyen megoldást?

Európában elvárás lehet a működő társadalompolitika, szociálpolitika, de az ilyen zsákutcába jutott térségek gazdasági és társadalmi felemelkedésére nincs igazi recept. Úgy gondolom, olyan egyszerű megoldás nem létezik, mint amikor beveszek egy aszpirint, és meggyógyulok. Inkább a pszichoterápiához hasonlítanám: a betegnek és a terapeutának a környezettel együttműködve szép lassan lehet kitalálni, milyen jövőt szeretne, milyen út vezet odáig. Kell találni közös érdekeket, ami csak úgy megy, ha nem ellenségnek tekintjük, hanem megérteni akarjuk a másikat. Ha egy térségben ez nem jön létre, vagy a központi hatalom ellehetetleníti az együttműködést, akkor marad a megosztottság, a sodródás, átmeneti fellendülések és visszaesések sorozata. Abból pedig sohasem lesz hosszú távú felzárkózás.

Keretes