Amikor gyerekként megkérdezték tőle, hogy „kislányom, mi akarsz lenni, ha nagy leszel?”, nemes egyszerűséggel csak annyit felelt, hogy színész-orvos. Az élet igazolta, hogy nem kósza gyerekkori álomról volt szó, Juhász Kata valóban orvos lett. És majdnem színész, mert több évtizede a színpad az élete, pontosabban a kortárs tánc.
– Egy pici lakásban laktunk a Lehel téren, apám belgyógyász orvos volt. Amikor elköltöztünk egy nagyobb lakótelepi ingatlanba, és háziorvosként kezdett dolgozni, akkor döntöttem el, hogy én is orvos leszek. Anyám mindig is nagy aktivista volt, millió egyesületnek tagja, az iskolában SZMK-vezető. Meglehetősen mozgékony gyerek voltam, talán tőle örököltem, s engem is beíratott minden létező különórára. Egyszerre jártam angolra, műkorcsolyázni, teniszezni, művészi tornázni, úszni és még hegedültem is. Emlékszem, angolra a Magyar Néphadsereg Művelődési Házába jártam, s ott dicsekedett azzal egy kisfiú, hogy ő az ország legjobb iskolájába, a Radnótiba jár. Gondoltam, nekem is ott a helyem. Akkor voltam tízéves. Hozzá kell tennem, hogy jó tanuló, jó sportoló gyerek voltam, kis stréber – meséli Kata, aki tízéves volt, amikor megkeresték a szüleit azzal, hogy a gyereknek jelentkeznie kellene a balettintézetbe, de ők nem engedték.
Közben Katát felvették a Radnótiba, ahol szintén helyt állt, olyannyira, hogy első próbálkozásra bejutott az orvosi egyetemre. Gyerekorvos akart lenni, fogalma sem volt, hogy miért, azt érezte, nem akar felnőttekkel foglalkozni. A versenyszerű jégtáncot abbahagyta, jazz-, majd balettórákat vett, aztán egyik pillanatról a másikra napi 5-6 órát táncolt. Az első áttörést a Vígszínház jelentette.
– A balettóráról ment egy barátnőm a West Side Story válogatására, mondta, hogy kísérjem el. Nálam volt a balettcuccom, mondták, hogy próbáljam meg én is. Mindketten továbbjutottunk, és bekerültünk a darabba. Októberben volt a bemutató, addig próbák, de közben kaptam egy lehetőséget, hogy az USA-ba menjek, ott végezzem el az egyhónapos ápolástani gyakorlatot. Ohio állam legnagyobb gyerekkórházába kerültem, pár utcányira volt a Columbus Balett épülete, így elkezdtem oda is járni. Délelőtt a kórházban voltam, délután táncoltam. Itthon megvolt a West Side Story bemutatója, és azt éreztem, hogy megérkeztem. A nyilvánosságot addig az osztályteremben a felelés jelentette, és mindig gyötrelmes volt, csak írásban tudtam teljesíteni. Most meg hirtelen teljesen felszabadultan otthon voltam a színpadon. Közben tanultam az orvosin, de teljesen megváltozott a társaságom is, beszippantott a színház. Még Eszenyi Enikő és Kaszás Attila is eljöttek a születésnapomra, amit a Banán Klubban tartottam. Aztán jött a következő két impulzus, amely máig meghatározza az életemet. Az egyik, amikor részt vettem a MU-Színházban a Kortárs Táncműhely Goda Gábor és Kálmán Ferenc vezette három hónapos kontakt-improvizációs workshopján. Emlékszem, az első páros gyakorlatra: a csukott szemű párját először csak sétálva, majd tánccá fejlesztve vezeti a térben a másik. Ott éreztem és értettem meg először, hogy milyen az, amikor nem kifelé megmutatva mozdulok meg, hanem egy belső jelenlétből, belülről indítom a mozgást. A másik, amikor ugyanebben az évben láttam a DV8 Strange Fish című előadását a Petőfi Csarnokban. Azt mondtam, hogy ilyen színházat szeretnék csinálni. Ettől kezdve minden pénzemet arra költöttem, hogy workshopokra menjek Bécsbe, a Tanzwochenre, de Frenák Pál párizsi társulatához is eljutottam. Frenák azt mondta, tehetséges vagyok, el kellene mennem külföldre tanulni. Így jutottam ki Soros-ösztöndíjjal négy hónapra Párizsba, halasztottam az egyetemen. Intenzív néhány hónap volt, rengeteget fejlődtem, Frenák próbáin kívül jártam balettre, tanultam modern jazz táncot, kontakt-improvizációt és release technikát.
Katát a szenvedély vitte, a két ország között ingázott, az év egyik felében Franciaországban táncolt, a másikban itthon járt az egyetemre. Azt már tudta, hogy gyerekorvos nem akar lenni, nem bírta elviselni, hogy gyerekek halnak meg különféle betegségekben. A pszichiáterséggel kacérkodott, szakdolgozata az anorexia nervosa epidemiológiájáról szólt, amihez az akkori Fővárosi Balettintézetben végzett kutatásokat és készített interjúkat. Kiderült, hogy a diákok egyharmada érintett a testképzavarban.