Két Orbán képviselte hazánkat tegnap Brüsszelben, közülük az egyik rövid posztban magyarázta el a tanácstalan közönségnek, hogy miért vonult ki az Ukrajnáról szóló történelmi szavazásról a másik. Balázs (politikai igazgató és egyetemtulajdonos) közölte, hogy Viktor (miniszterelnök és nindzsa) azért hagyta el az üléstermet, mert nem akart közreműködni abban az elhibázott döntésben, amely lehetővé teszi a csatlakozási tárgyalások megkezdését Ukrajnával.
– A magyar kormány álláspontja világos, a csatlakozásról tárgyalni nem időszerű, ebből nem engedünk! – szögezte le délelőtt az ismertebb Orbán, majd az este kritikus pillanatában, amikor megmutathatta volna, milyen az, amikor a magyarok nem engednek valamiből, kisétált levegőzni a folyosóra.
Érthető, hogy a másik Orbán indokoltnak tartotta a látszólagos ellentmondás ideológiai tisztázását.
A nemzeti szuverenitásáért vívott küzdelemnek ebben a vészterhes órájában csak a belső ellenségnek kedvezne, ha az ukránok ellen hergelt tömegek széles köreiben fogalmazódna meg a nyomasztó kérdés: ha a csatlakozási tárgyalások megkezdése ennyire ártalmas, akkor miért nem akadályozta meg a Legfőbb Szuverén azzal, hogy a teremben marad, ahol az általa „teljesen értelmetlennek, irracionálisnak és helytelennek” nevezett döntést megvétózza?
– Azért nem, mert legalább hetvenszer lesz még erre módja a következő években – vágta át a csomót az alszuverén, aki emlékeztette az összes kételkedőt arra, hogy a csatlakozási folyamat valamennyi fontosabb állomásánál egyhangú határozatot kell hozni. Minden egyes forduló egy remek alkalom a vétózásra!
Tehát, mondják tegnap óta az Orbánok, a kihagyott szavazásnak valójában nem is volt tétje. A csatlakozási tárgyalás elindítása csupán egy jelképes gesztus, amiből nem következik ténylegesen semmi. Nyugodtan tárgyalgassanak a többiek évtizedekig, ha ahhoz van kedvük, mi majd vétózgatunk. Akkor lesz a fújkorrupt Ukrajna az Unió tagja, amikor a hatvanpusztai majorságban menekültszállás nyílik.
Ebben a megállapításban van igazság. Mármint abban, hogy a csatlakozási tárgyalások megindítása csupán egy jelképes gesztus, ami legfeljebb a távoli jövőben eredményezhet teljes jogú tagságot. A háború második évében, egy újabb kegyetlen tél elején az Európai Unió vezetői ezzel a gesztussal próbálnak reményt adni annak az ukrán nemzetnek, amelynek tagjai egyre kimerültebben harcolnak az orosz birodalom megszálló hadserege ellen, miközben boldogan lennének azoknak a szerencséseknek a helyében, akiknek a szuverenitására a legnagyobb veszélyt Brüsszel jelenti.
Ennek a szimbolikus ígéretnek a kinyilvánításában nem kívánt közreműködni a folyosón tébláboló ember.
Egyetlen kérdés vár válaszra. Ha ma már az egyik Orbán is elismeri, hogy ebből a gesztusból nem következik semmi, hiszen magát a csatlakozási folyamatot a másik Orbán legalább hetvenszer tudja majd szétvétózni, ráadásul a szavazás előtt a 10 milliárd eurós váltságdíjat is megkapták cserébe, akkor mi a hétszer szájbabalalajkázott ótvaros moszkovita nyavalyának kellett az egész világ előtt szégyenbe hozniuk a magyar népet azzal a teljesen értelmetlen, irracionális és helytelen mutatvánnyal, amelynek következtében most egész Európában mindenki Putyin utolsó európai csatlósának tart minket?