Henry Kissinger még halálával is keményen megforgatja a médiát. Nemrég töltötte be a 100. életévét, s akkor világszerte mindenhol lehozták a jó előre megírt nekrológokat születésnapi köszöntőként, most pedig mindenki törheti a fejét, hogy valami mást írjon, mert az előzőre még emlékeznek az olvasók. Nagy élet, nagy teljesítmény áll mögötte, melynek megítélése világszerte ellentmondásos, Amerikában pedig szélsőségesen megosztó. Nemigen volt az Egyesült Államoknak még egy olyan külügyminisztere – beleértve Hillary Clintont is –, akit akkora intenzitással „kezelt” volna a média, mint őt. Nagy idők aktív részese volt, aki sokszor még az elnökeit, Richard Nixont és Gerald Fordot is elhomályosította, s később hivatali idejének szinte minden külföldi amerikai cselekvését neki tulajdonították, s így ő lett a nagy problémamegoldó, a zseniális stratéga és az elvetemült háborús bűnös is, elvitte a showt is, a balhét is.
https://jelen.media/vilag/kissinger-100/
Az 1969 és 1977 közötti időszak, amikor hivatalban volt, először nemzetbiztonsági tanácsadóként, majd külügyminiszterként, a hidegháborúhoz méltóan mozgalmas volt. Kissinger minden cselekedetét magasztalás és megvetés kísérte már akkor, amikor megtette azokat, az azóta eltelt fél évszázad során pedig újabb és újabb gellereket kaptak az értékelések. Az, hogy hosszú ideig élt, s ráadásul nagyon aktívan, hiszen könyvek sorát írta, előadások sorát tartotta, interjúkat adott, végigturnézta a világot, s ezzel biztosította, hogy ma olyan ifjak tudják gyűlölni vagy imádni, zseniként magasztalni vagy mészárosként gyalázni egykori tetteiért, akik akkor még nem is éltek. Ha valaki a halála napján megnézi az X nevű közösségi médium vele kapcsolatos bejegyzéseit, olyan erős ingerületeket, idegrohamokat, vagy éppen nagy intenzitású bálványozásokat tapasztal, mintha meghatározó tényezője lenne az aznapi politikának. Tömegek örömködnek a halála felett, mondván, hogy mától a pokol is egy kicsit rosszabb hely lett, miközben hosszú sorban jönnek a tiszteletadások, sokszor külön-külön emlékezve meg egyes politikai lépéseiről.
Ő volt, ugye, a détente, az enyhülés egyik frontharcosa. Abban az időben, már a kubai rakétaválsággal a tapasztalatok zsákjában, az enyhülés elképzelése széles körben volt népszerű világszerte. Ez a megközelítés vezetett el olyan próbálkozásokig és lépésekig, mint a vietnámi háború befejezése, a Kínai Népköztársasággal való kapcsolatok felvétele vagy éppen az inga-diplomácia a jóm kippuri háború idején. Ezekkel persze akkor is lehetett ellenségeket vagy barátokat szerezni, viszont nem a détente lett az a politikai elképzelés, amely később elvezetett a hidegháború végéhez, így a későbbi idők héjái és a mai Hawks-szurkolók is csak finnyáznak Kissinger hallatán, hiszen ő cimborálni próbált azokkal a szemetekkel.
Persze détente ide, détente oda, a hidegháború kellős közepén voltunk, s mindkét szuperhatalom szekvenciálisan termelte a mocskot, s ami az Egyesült Államok kontójára került abban a nyolc évben, azt bűnként, nyilván komoly alappal, Kissinger szedte a hátára. Az akkori fekete-fehér időkben az ő oldala, a nacionalista, antikommunista amerikai, nyugati oldal ezeket abszolút támogatta, elfogadta, még ha olyan gyalázatos ügyek is voltak közöttük, mint a kambodzsai bombázás 50 ezer körüli halottal, a chilei Augusto Pinochet vérfürdővel egybekötött hatalomra kerülése, a szomszédos Argentínában az Isabel Perónt megdöntő Videla tábornok úgynevezett „mocskos háborúja”, és így tovább. Az országon belül sokan ellenezték a lépéseit, hiszen ez még az eper és vér időszaka volt, amely nem maradt hirtelen abba a vietnami háborút lezáró párizsi szerződésekkel. A mai 60-70-esek Magyarországon is jól emlékeznek Kelet-Pakisztán, vagyis Bangladesh elszakadásának háborújára, amelyben az Egyesült Államok Pakisztánt támogatta. Bár aki emlékszik, az főleg George Harrisonra és Ravi Shankarra, az általuk szervezett monstre szolidaritási koncertre emlékszik, nem telt el nap Harrison Bangladesh dala nélkül, kitartás kellett jegyet szerezni a koncertfilmre, sokan akartak megtanulni szitáron játszani, bár nem nagyon volt kitől. Azóta sok víz folyt már le a Gangeszen, tömegek pusztultak el az áradásokban, de a mai virággyerekek sem tudják megbocsátani Kissingernek, hogy – mellesleg az elnökével együtt – a véres kezű Jahja Khánt támogatta, pedig még a dakkai amerikai főkonzul is „genocídiumot” emlegetett minden később nyilvánosságra került telegramjában.
Kissinger eredetileg egyetemi ember volt, s amikor kikerült az adminisztrációból, komoly publikációs munkába vágott. Egyrészt megpróbálta összegezni a kormányzatban végzett munkáját, történetileg is megalapozni a világról vallott elképzeléseit, másrészt időről időre átfogóan elemezte a világ politikai állapotát. Számos könyve magyarul is megjelent. Ez nem kifejezetten a politikai hórukkbrigádok működési területe, de azért bizonyos megosztásra ezen a harcmezőn is képes volt. Leginkább a realista irányú elemzők közé szokták sorolni, így főképpen a liberálisoktól és a marxistáktól, marxizálóktól szokta kapni az ívet, mert nem elég érzékeny az emberi jogokra, nem érzékeny az elnyomásra, de aztán ha a különböző ügyekre bontjuk le az elemzéseit, minden esetben keletkezik egy párt, amelyik bőszen csákányozza őt, mert kínai-barát is, orosz-barát is, mindenhol valakinek a barátja. Ezt Kissinger nagyon jól tűrte, nemigen ment bele sose a piaci lökdösődésbe, mindig a magáét mondta, közben leginkább olyan személyeket megjelölve, akiket ő nagyon tisztel. Tudományos respektusa egyébként jelentős, minek következtében a tudósok között azok, akik bírálták is, ezt többnyire nagy tisztelettel tették. Nagyon fontos jellemzője volt mindig, hogy az események ütőerén tartotta a kezét, nem voltak rögeszméi, nem bonyolódott módszertani fejtegetésekbe és vitákba, nagyon világosan arról beszélt, amit a legfontosabbnak tartott, s amit sok esetben onnantól kezdve mások is kezdtek a legfontosabbnak tartani.
Szerette a futballt, a nőket, a jó éttermeket. S leginkább saját magát.