A hazai közéletben időről időre fellángol (de inkább felpislákol) a vita arról, hogy az ellenzéki pártoknak külön-külön és/vagy együtt meg kellene fogalmazniuk valami víziót. Aztán ahogyan lenni szokott, az ambíció gyorsan lelohad, és a vízióalkotási szándék elpárolog. Van erre az illékonyságra racionális válasz: ahogy közeledünk a jövő évi EP- és önkormányzati választásokhoz, úgy kezdenek a pártok koncentrálni inkább pragmatikus, semmint vízióbéli kérdésekre. Ezt a „pártracionalitást” részben belátva, talán mégsem lenne teljesen érdektelen középpontba helyeznünk a víziók kérdését. Vajon mi nevezhető víziónak a politikában? S egyáltalán: kell-e vízió a politikában?
Igyekszem mindkét kérdésre válaszolni. De előtte azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy bármilyen időszak alkalmas-e vízióalkotásra.
Változó korszellem – változó víziók
Anélkül, hogy most még pontosabban tudnánk, mi is a politikai vízió, annyit talán óvatosan megfogalmazhatunk, hogy nem minden kor tűnik egyformán alkalmasnak víziók kiformálódására. Egy kicsit olyan ez, mint a nemzedéki kérdés. bizonyos korokban létrejönnek „nagy generációk”, máskor pedig nem. Máris mondhatnánk azt, hogy a nagy generációk valami „nagyot” alkotnak, s nyilván erre azért képesek, mert maga a kor kínálja fel számukra a „naggyá válás” lehetőségét, míg más korok inkább az átlagos teljesítményeket preferálják: „kis kor, kis vízió”.
Annak érzékeltetésére, hogy akár csak egymást követő három évtized is mennyire eltérhet egymástól vízió-ügyben, vegyük az 1970-es, az 1980-as és az 1990-es éveket.
Az 1970-es évek a világpolitikában elég nyomasztó időszak volt, mert a két világrendszer közötti status quo beállt. Ez még bőven a hidegháború kora, amikor a politikai közéletben nemigen volt új eszme, új vízió, hacsak a korabeli szovjetológiának az a tétele, hogy „a Szovjetunió örök” nem tekinthető víziónak. A kor lefegyverezte a gondolkodókat, akik gondolkodási horizontjukban nem gondoltak nagyot, inkább alkalmazkodtak a geopolitikai értelemben kis korhoz.
Nagyot fordult a világ az 1980-as évekre (az évtizednek is a második felére). Ekkor ugyanis megszűntek az említett lefegyverző körülmények és az akkor felnövekvő nemzedékek úgy érezhették: egy világpolitikai trendváltás részesei. A demokrácia kiterjesztésénél, kelet-közép-európai bevezetésénél nagyobb vízió kevés lehetett, így hát azok a szerencsések, akik ebben a korban már elértek egy bizonyos életkort, joggal érezhették úgy, hogy a demokrácia a legfontosabb vízió számukra.
Az 1990-es évekre ez a nagy demokrácia-vízió lecseng. De szó sincs arról, hogy visszamennénk egy „kis korba”. Sokkal inkább arról beszélhetünk, hogy a demokrácia „belekása” lesz a korfeladat. Ez pedig felértékeli a pártok szerepét, amelyek Magyarországon az 1990-es évek második felében találnak magukra. De nemzetközileg is ez az a kor, amikor olyan új víziók jelennek meg, mint például a „harmadik út” (Tony Blair). Vízió volt a harmadik út? Igen, természetesen, ha nem is olyan horderejű, mint a demokrácia víziója. De mozgósító ereje kétségtelen. A korszellem tehát a világtörténelem felől a „párthétköznapok” felé fordult, és a pártok elkezdték keresni saját megújulásuk lehetőségeit. Ennek lenyomata a ’90-es évek második fele Magyarországon is.
Mi hát a vízió? Tony Blair példája
Ezek után rátérhetünk arra a kérdésre, hogy mi is valójában a vízió a pártpolitikában. Röviden úgy határozhatjuk meg, hogy a vízió valójában válasz a fennálló állapotokra. Válasz arra a kérdésre, hogy egy adott pártnak milyen teendői vannak a politikai arénában, hogyan teheti versenyképesebbé magát. Fontos ezt a szempontot hangsúlyoznunk, ugyanis a pártok versenye mindig aszimmetrikus. Sosem egyforma fejlettségi szinten állnak a pártok, hanem közülük valamelyik biztosan előbbre tart, mint a többi. Ez pedig önmagában is nagy kihívás, de messze nem mindenki észleli és reagál rá. A brit példánál maradva: Margaret Thatcher (1979-1990) és John Major (1991-1997) miniszterelnöksége idején az angol Munkáspárt nem tudott olyan víziót megfogalmazni, amellyel megakadályozhatta volna a konzervatívok 18 éves regnálását. Egészen egyszerűen beleragadtak a hagyományos baloldaliságba, és nem ismerték fel, hogy épp ez a régi eszmevilág és szervezeti struktúra az, ami a pártversenyben leértékelte őket. Tony Blair érdeme, hogy pártelnöksége kezdetétől (1994), de még ellenzékben elkezdett mind a két területen változtatni. Új eszmét és új szervezeti formát adott a Munkáspártnak, s ennek köszönhetően meg is nyerték az 1997-es választást, majd utána több cikluson keresztül ők kormányoztak a „harmadik út” eszmevilága jegyében. Hosszasan ragozhatnánk még külföldi példákat, de nem tesszük. A lényeg az, hogy a vízióalkotást mindig meg kell előznie egy szándéknak. Csak az a párt tud víziót alkotni, amelynek szándéka van arra, hogy valamilyen szempontból új pályára állítsa magát. Ehhez pedig szüksége van még valamire. Arra, hogy az ellenfelei mozgását tekintse kiindulópontnak. Blair esetében ez azt jelentette, hogy mélyrehatóan elemeznie kellett, mitől tudtak a konzervatívok 18 évig kormányozni. Elvégre egy párt sosem légüres térben mozog, hanem pályájának ívét sok szempontból ellenfelei mozgása jelöli ki.
Mi hát a vízió? A Fidesz példája, a DK és a Momentum reagálása
S akkor hosszabbítsuk meg a példát, és nézzük a magyar helyzetet. A magyar politikában az 1990-es évek második felében a Fidesz az a párt, amely eszmei és szervezeti víziókat tud felvonultatni. Az indok érthető: 1994-ben a Fidesz a parlament legkisebb pártja, és komolyan fenyegeti a további pozícióromlás. Ezt megelőzendő kezdenek víziókban gondolkodni. Értelemszerűen ez a vízió nem lehet ugyanaz, mint Tony Blairé (őt majd Gyurcsány Ferenc próbálja adaptálni), mert hiszen a Fidesz útja éppen a liberális pozícióból a jobboldal felé vezet. Viszont, ha azt hinnénk, hogy a vízió ideológiai, akkor tévednénk. Igaz ugyan, hogy a Fidesz átlép a liberális nemzetközi pártcsaládból a kereszténydemokratába, de mégsem ezt az ideológiai váltást helyezi identitásának középpontjába. S még csak nem is azt az ugyancsak ideológiai klisét, hogy az 1990-es évek második felében a Fidesz immár polgári párt. A Fidesz „nagy” víziója a „nagy párt”.
A nagy párti irányvétel az 1990 utáni első 20 év legfontosabb víziója, amit a párt a 2000-es évekre be is teljesít. S ezzel a vízióval egycsapásra (magyar) történelmet is írt, ugyanis azzal, hogy nagy párt lett, a magyar történelem örök nagy pártjaihoz hasonlóan (2010-től), elkezdett örökösen kormányozni.
Ha pusztán csak ezt az egy tényezőt (nagy párttá válás, mint cél) nézzük, akkor meglepődhetünk, hogy más pártok Magyarországon ilyen célt nem tűztek ki maguk elé. A magyar parlament kis pártjai elfogadják kis párti szerepüket, hol hangosabban, hol halkabban képviselnek bizonyos szakpolitikai elképzeléseket, de ezekből nagyon ritkán áll össze vízió. Mintha a Fidesz mai ellenfelei megelégednének azzal, hogy (szemben az autokrata Fidesszel) ők a demokraták és ők harcolnak a jó ügyért. Csakhogy a versenyképesség kemény kihívás, és átfogóbb vízió nélkül – az elmúlt 13 év legalábbis erre figyelmeztet – nehéz javítani a versenyképességen.
Talán csak a DK és a Momentum próbálkozik azzal, hogy ténylegesen javítson helyzetén. S roppant érdekes, hogy egyikük sem eszmei vízióval kísérletezik. A DK, bár önmagát föderalista/európai pártként definiálja, mégsem törekszik arra, hogy egy koherens Európa-víziót tárjon a magyar társadalom elé. Ez lehet hiba, de lehet tudatos döntés is. Inkább az utóbbira kell gondolnunk. S ennyiben a DK stratégiája emlékeztet az 1994 utáni Fideszére, amely – mint érintettük – szintén nem az ideológiai, hanem a szervezeti vízióra tette a hangsúlyt. Az árnyékkormány tehát ma azt a szerepet tölti be a DK életében, mint a nagy párttá válás a Fidesz életében anno. Ami pedig a Momentumot illeti: bár voltak eszmei vízióalkotási kezdemények (szinte kizárólag Donáth Annától), de ők arra jutottak, hogy az eszmei víziónál számukra fontosabb a cselekvési dimenzió. Mivel a Momentum szervezetileg nem tűzhet ki maga elé olyan célt, mint a DK (lévén tagsága elég csekély és szervezeti kiépítettsége sem túl nagy), ezért a víziót abban látja, hogy kordonbontás permanens ismétlésével maga mellé tudja állítani az ellenzéki társadalomnak a mostaninál nagyobb részét.
Kell-e nekünk vízió egyáltalán?
A fentiekből az a tanulság adódik, hogy a demokrácia hétköznapjaiban átalakul a víziók szerepe és a vízió elveszti össztársadalmi szerepét és pártstratégiává válik.
Össztársadalmi víziók előállítására azért nincs mód, mert a társadalom széttöredezett és elvesztette azt az egységet, amit valamifajta közös tudás jellemzett. Ilyen közös tudás ma nyomokban sincs; a társadalmi közösségek maximum párt-közösségek vagy párt-közönségek. Ezek az egymással erőteljesen szembenálló csoportok nemigen tudnak elképzelni olyan víziót, amelyben ők a rivális közösséggel együttesen jelennének meg. Márpedig az össztársadalmi vízió lényege, hogy abban mindenki részes lehet. Ahogy ez történt a fentebb említett demokratizálás-vízió esetén az 1980-as évek végén. Akkor nem számított, ki milyen világnézetű, csak az, hogy mindenki demokráciát akar. Manapság azonban nem lehet demokrácia-víziót adni, mert demokrácia alatt az egyes társadalmi csoportok egészen mást értenek. Természetesen érthető, amikor az európai mainstream az európai értékekkel érvel. Tulajdonképpen az „európai értékek” egy vízió is lehetne. Csakhogy hiába szeretnék a liberális demokraták, hogy ellenfeleik is ugyanazt értsék demokrácia alatt, mint ők, ez – Magyarországon legalábbis – elképzelhetetlen. S ugyanígy: a magukat illiberális demokratákként meghatározók sem várhatják, hogy az illiberális demokrácia vízióját rajtuk kívül más is magáévá tegye.
Sajnálatos módon a demokrácia víziója megszűnt egyesítő elem lenni. Ami párhuzamos azzal a folyamattal, hogy egy régi komponens kidőlt a sorból, vagy átalakult: a demokráciák ma már jórészt nem nemzeti, hanem nemzetek feletti keretekben működnek. A nemzetieknek a globális, a globálisoknak a nemzeti víziók nem jönnek be. Közöttük átjárás alig van, pedig lehet, hogy épp itt lehetne áttörést elérni. Ahogy Ulrich Beck írta egy tanulmányában: „kozmopolitizálódott nemzetek”. Nem vagy, hanem és.
De ettől nagyon messze vagyunk. Egész társadalmakat átjáró víziók híján be kell érnünk (s ez nem kevés) párt-víziókkal. Magyarországon első pártként a Fidesz eszmélt a ’90-es években, majd pedig nem sokkal utána az MSZP. 2023-ban sokan csodálkoznak: hogy lehet, hogy még mindig Orbán és Gyurcsány? Hogy lehet? Úgy, hogy ők ketten azok, akik a politikát dinamikájában, változásában nézik, és – minden látszat ellenére – figyelik a másik fél mozgását. Mesebeszéd, hogy majd akkor lesz itt igazán demokrácia, ha ők ketten eltűnnek a politikából. Nem inkább úgy kéne szemlélni a politikát, hogy az ő jelenlétükben másoknak is épp annyi innovatív esélyük van, mint nekik?
Mindazonáltal, a mai európai példák azt mutatják: ha sok párt van egy politikai térben, gyakran elmaradnak a víziók, elvégre öt-hat-nyolc párt úgy is legyőzhet egy regnáló kormánypártot, ha matematikailag összeadja az egyes pártok szavazatait. A különbség az a külföldi példák és mi köztünk, hogy ott olykor győznek is ezeket a pártszövetségek. Nálunk 2010 óta egyszer sem. Ily módon talán azzal zárhatunk: a vízióalkotás azon pártok sajátossága, amelyek magukban bíznak, és csak másodsorban abban, hogy a sokpárti összefogás gyógyírt jelent az elmulasztott innovációra.