Egyik sanghaji látogatásom idején éppen hatalmas méretű, átfogó kínai festészeti és kalligráfiai kiállítás volt a művészeti múzeumban. Kilométeres sort kellett kiállni, s amikor bejutott az ember, akkor sem gyorsultak fel az események. Az átriumos épületben jól láthattuk, amint végig, lépcsőről lépcsőre, teremről teremre haladt a sor a kiállítás logikája mentén, lassan, mert mindenki mindent megnézett. A tárlók fölé hajoltak az emberek, vegyesen minden korosztályból, mutogattak, vitatták a látványt, a festett tekercseket is, de a kalligrafált szövegeket még hevesebben. Az akkor bennem felvetődött kérdést most tettem fel Horváth Janisznak, a magyar „kínai kalligráfusnak”: tulajdonképpen mit néztek? Mert én csak bámészkodtam, élveztem, a benyomás szintjén tetszett is, de ők tényleg nézték és beszélgettek róla, s nem egy-két vájtfülű, hanem rengetegen.
A vonalak szépségét nézték – hallom a választ. Az mindjárt más, kezdtem cinikusan észrevételezni magamban, de folytatta: – Ahogy a grafológia leveszi a jellemet a kézírásból, a kalligráfia is sok mindent megmutat. Látják, hogy mennyi gyakorlás van benne, milyen a mívessége, s ezen túl azt is, milyen messzire jutott az útján az író, milyen viszonyban van az útjával. A zenei előadóművészethez lehet hasonlítani, ahhoz meglehetősen magas fokon meg kell először tanulni a hangszeren játszani, hogy egyáltalán arról lehessen beszélni, hogy az előadó milyen viszonyban van a zeneművel, milyen viszonyban van a világgal.
Aztán a kalligráfus elkezd beavatni, papírokat vesz elő, ecsetek tömege van az asztalán, mutatja a tust, van műanyag flakonban is, hiába, fejlődik a vegyészet, de előkap egy hagyományos kemény darabot is, melyből a dörzskőre csepegtetett vízen erősen dörzsölve válik olyan anyag, amellyel már festeni, írni lehet. Menő kalligráfusoknak vannak tanítványaik, akik a mesternek elvégzik ezt a munkát, ebből a szempontból szolgaként is funkcionálva. Azt látja az ember, hogy ezek a papírok sem egészen olyanok, amilyeneket a rajzórán használtunk, rizspapír, félig enyvezett papír, a festéshez pedig jobban enyvezett, érett papír. Van, amelyiket lehet kapni egyes dekorboltokban, de leginkább Kínából kell hozatni, ami a mai világban már nagyon egyszerű.
Nem volt mindig ilyen könnyű a kínai termékekhez hozzáférni, hát még a kínai kultúrához. Janisz sem álmodta meg, hogy ő egyszer majd kínai kalligráfiával fog hivatásszerűen foglalkozni. Az írás érdekelte, tipográfusnak és grafikusnak tanult, de azért ez még csak a kínai kalligráfia rokonszakmájának is alig-alig mondható. Lipcsében tanult, s rabja lett az európai szépírásnak, a betűknek oda-vissza a történelemben. Európán kívül viszont először az arab írás, az arab kalligráfia kötötte le a figyelmét. Megriasztotta azonban, hogy egy bizonyos szint után a kalligráfia teljesen összefonódik a vallással. Eközben egészen más megfontolásból belekóstolt az egyik távol-keleti harcművészetbe is, s a gyakorló terem falán lévő feliratok felkeltették a figyelmét. Elolvasni persze a dódzsóban senki nem tudta azokat a szövegeket, de ő elkezdett tájékozódni, hogy hol lehetne erről valamilyen tudást szerezni.
Közben megkértem, hogy írjon valamit, hagy lássam, milyen az akció. Rám bízta a választást, hogy milyen stílusban írjon, s én az úgynevezett fogalmazó írást választottam, megjegyezvén az elém tett minták kapcsán, hogy egyetlen karaktert sem tudok kiolvasni ebből az írásból. A lendületes írásban eltűnnek az eredeti vonások, végtelen vonalakkal konstruálja meg a mester a karaktereket. Megnyugtatott, hogy ezzel a tudatlanságommal Kínában is feltehetően a többséghez tartoznék, azt már csak én tettem hozzá magamban, hogy nyilván ott is az öreg, analóg patikusokkal olvastatják ezeket a szövegeket. Mindehhez képest Janisz csigalassúsággal kezdte leírni, amit leírt, s meg is jegyeztem, hogy a mintaszöveg látványa alapján nagyobb lendületre és sebességre számítottam. – Most másolok – hívta fel a figyelmemet.
A kalligráfiáról való tudás keresésében a kelenföldi lengyel piacon állt be a fordulat. A piac szélén egy kínai fickó, mint utóbb kiderült, Gao Xuehai, sok más mellett kalligráfiákat is árult. Az is világos lett, hogy kalligráfus volt, aki emellett megélhetéssel is próbálkozott. Gao erősen vonakodott, nem akarta tanítani Janiszt, de aztán csak beadta a derekát. Gyötrelmes gyakorlással teli időszak következett, néhány hónapig vízszintest kellett húzni, s amikor már viszonylag jól ment, akkor jöhetett a függőleges. „Kicsi jó”, „kicsi nem jó”, „új papír” – ez volt a tanításhoz használt szókészlet. Aztán Gaónál Janisz egyszer találkozott P. Szabó Sándorral, a magyar sinológusok törpe közösségének egyik prominensével, aki azt mondta neki, hogy sokat tenne hozzá a tudásához, ha tudná is, mit ír. S akkor elkezdett bejárni az egyetemre P. Szabó, majd Kósa Gábor óráira, klasszikus kínait tanulni. Innen később már csak egy lépés volt az igény, hogy modern, mai kínait is tanuljon, ha már.
A másolás és a gyakorlás a kalligráfia tanulásának alapja – mondja Janisz. – Itt arról az ezekben a körökben viszonylag elterjedt nézetről van szó, hogy akkor lehet csak előrelépni, ha mindazt megtanultuk már, amit az elődök tudtak, elértek. A másolás pedig általában lassú, bár hozzáteszi, hogy ha maga van, akkor azért gyorsabban csinálja. S mutatja közben azt a három csuklómozdulatot, amellyel a kalligráfusnak gazdálkodnia kell.
Gao visszament Kínába, Janisz itt maradt. Igyekezett könyveket felhajtani, amelyek a segítségére lehetnek. Jelentős lökést kapott aztán attól, hogy 2009-ben sikerült ösztöndíjjal Kínába mennie, a Hangzhou városában lévő Művészeti Akadémia kínai kalligráfia és vizuális kommunikáció szakára. Fél évre szólt az ösztöndíj, de olyan jók voltak az eredményei, hogy az iskola újabb félévet ajánlott neki. Ráadásul ebben a második félévben már nem a nemzetközi brigád része volt, mert az a program akkor éppen nem indult el, hanem berakták őt a kínai PhD-hallgatók egyik csoportjába. Más világ volt ez számára, hiszen ott voltak könyvek, alapanyagok, nagy felkészültségű tanárok és kollégák.
Janisz asztalán is látni, de ha onnan elindul az embernek a fantáziája, szinte korlátlan technikai és iparművészeti lehetőségeket láthat a kalligráfia mögött. Négy kincsnek hívják az alapvető eszközöket, a papírt, a tuskövet, a dörzskövet és az ecsetet. A papírnak már láttuk, hány alaptípusa lehet. A tuskövet vagy tusrudat, a száraz tust a legkülönbözőbb formákban, díszítésekkel, feliratokkal forgalmazzák. A dörzskő megformálása, amelyet a gyanútlan szemlélő könnyen nézhet hamutartónak is, külön iparművészeti ág. S akkor még az ecsetről szót sem ejtettünk. Janisz hosszan magyarázza, hogy nagyon fontos, hogyan folyik le róla a nedvesség. Hogy először kívülről jöjjön le róla, majd fokozatosan egyre beljebbről, ezért a szőrét adó állat, a kecske különböző részeiből származó, némileg eltérő tulajdonságú szőrök kerülnek ugyanannak az ecsetnek a peremére és a közepére. Nincs csöpögés, nincs paca, függetlenül attól, hogy mekkora, milyen hosszú nyelű és milyen vastagságú ecsetről beszélünk. Az ecsetek a dörzskövekhez hasonlóan mestermunkák, bár nyilván ezek között is rengeteg gagyi van az igényesség rétegződésének megfelelően. S akkor ott van még az ecsettartók, a csomagolódobozok területe, s amiről még nem beszéltem, a pecsétek világa.
Amikor Janisz elé tolom magammal hozott súlyos könyvét, Zhao Mengfu Ezer írásjegyes könyvét, miután beleírta a dedikációt, komótosan le is pecsételte. A pecsét szintén írásmű, kalligráfiai munka, hiszen karakterek vannak a pecséten, leginkább a tulajdonos jóember neve, csak nem festik, hanem metszik. Kínában úton-útfélen pecsétmetszőkbe ütközik az ember, akik széles kínálatú alapanyagból kifaragják a kuncsaft pecsétjét, feltéve, ha van kínai neve, s be tudja azonosítani a megfelelő karaktereket. A kínai bürokráciában a pecsétnek óriási jelentősége volt, s ha őszinte akarok lenni, ez ma is így van, csak a hivatalok ezeket a szovjet típusú pecséteket használják. A festők, kalligráfusok gyakran a pecsétjüket nyomták rá a műalkotásukra. Sok festményen, kalligráfián számos, sokszor nagyon sok pecsétet látni. Általában a gyűjtők, a tulajdonosok is rányomták a saját pecsétjüket az alkotásra, s ez nagyon sokszor növeli is értéküket. Amikor a pecsét szóba kerül, Janisz is előkotor jó néhány darabot a munkaasztala alatti kincsesbányából.
Ami Zhao Mengfut és a könyvét illeti, ez egy hétszáz évvel ezelőtt készült és azóta is használt munka írást tanuló diákok számára. Az Ezer írásjegyes mű tulajdonképpen egy négy és nyolcszavanként rímelő tanköltemény, amelyet még a 6. század végén írt állítólag Zhou Xingsi abból a célból, hogy segítsen az írástanulásban. A gyerekek először az egészet fejből megtanulták, s aztán kezdték el a benne lévő karakterek írását elsajátítani. A szöveget könnyű memorizálni, s a legalapvetőbb írásjegyeket tartalmazza. Az említett Zhao pedig azt tette hozzá, hogy az egész művet egymás mellett hat különböző írásstílusban leírta. Ez már sokkal később, a 14. században történt. A Janisz által készített munka Zhao minden egyes hat stílusban leírt karaktere mellett közli annak mai, egyszerűsített kínai írásmódját, a latin betűs átírását és a magyar jelentését is. Ezen kívül van a könyvben egy nagyon szépen illusztrált, hosszú, átfogó tanulmánya Janisznak a műről és a művön keresztül a kalligráfiáról, s egyéb kiegészítő tanulmányok Kósa Gábor, Stéger Ákos és Thorsten Troulsen tollából. Végül pedig tartalmazza a könyv a verses mű egészen részletes, mai írást használó, szószedetet is adó fordítását, feldolgozását. Egy egészen elképesztő színvonalú, szemléletű és precizitású mű – természetesen vájtfülűeknek.
Felemlegettük Zhang Yimou híres filmjét, az annak idején Magyarországon is bemutatott Hőst, mégpedig azt a jelenetet, amikor a császár a gyilkos által hozott kalligráfiát, egy hatalmas „kard” karaktert tanulmányoz, s valójában leírja a távol lévő, számára ismeretlen ember jellemét, gondolkodásmódját. A kalligráfiában megjelenik a szerző – mondja Janisz –, jelenséggé válnak a tulajdonságai. Amikor az ember egy többszáz évvel ezelőtt élt mester írását másolja, a gyakorlás során megismeri az illetőt, olyan, mintha a társaságában lenne.
Janiszt hallgatva az embernek szinte kedve támad ecsetet ragadni, de sajnos a másik fülében ott cseng Gao szövege, hogy „kicsi nem jó”.