Nem is tudom, hogy fogjak hozzá, hogy itt, a nyilvánosság előtt elbúcsúzzak Szalai Julitól, barátnőmtől, szociológusi pályámon mindvégig legközvetlenebb munkatársamtól, akivel párhuzamos életünk sok ponton összetalálkozott, akivel annyi minden kötött össze, annak ellenére, hogy sokáig teljesen más utat jártunk. Bár gyerekkorunkban csak egy saroknyira laktunk egymástól, és ugyanabba az iskolába is jártunk – igaz, ő, lévén nálam két évvel fiatalabb, az akkor induló zenei tagozatra került –, csak sokkal később ismerkedtünk össze. Az első találkozásunk, ami Kemény István azóta is megkerülhetetlen cigány kutatásához kapcsolódott és mindkettőnk életében meghatározó szerepet játszott, még közel két évtizedig csak párhuzamosan zajló szakmai úthoz vezetett. Én frissen szerzett pszichológus diplomámmal, ő végzős közgazdászként, én naivan, de nyitottan a világ sokféleségére, ő sokkal tudatosabban és a cigányügyet is megoldandó társadalompolitikai kérdésként kezelve indult el azon az úton, amelyet végig követett, és amelyet sokféle, egymással összefonódó kutatási, oktatói és olykor politikai szerepvállalásával egyaránt képviselt.
Amikor 1981-ben én is beléptem az MTA Szociológiai Kutatóintézetébe, ő már egy addigra összeszokott kutatócsoportot vezetett, olyan elméleti tudással felvértezve, amelyet többek között Ferge Zsuzsa vagy Losonczi Ágnes kutatásaiban szerzett empirikus tapasztalataival is elmélyíthetett. Én a családszociológusok között, elsősorban interjús kutatásokkal, a családon belüli hatalmi és tekintélyviszonyokkal, a családon belüli munkamegosztással foglalkoztam, és csak áttételesen azzal, hogy az adott korban elérhető szociálpolitikai intézkedések és intézmények milyen mélyen befolyásolják az emberek gondolkodását saját szerepükkel kapcsolatban. Közben Juli sorra írta azokat a tanulmányait, amelyek világossá tették, hogy a gyes vagy a gyed, vagy éppen az óvodák, a gyermekintézmények kiépítésének üteme mennyire nem az emberek személyes szükségleteit, a gyermeknevelés pszichológusok által kívánatosnak tartott módját, hanem sokkal inkább a munkaerőpiac igényeit szolgálják, hogy a női emancipáció deklarált célját milyen álságos módon ássák alá azok az intézkedések, amelyek valójában a szocializmusban bevallhatatlan munkaerő-fölösleg láthatatlanná tételét biztosítják. Ha ténylegesen még nem történt is meg, érdeklődésünk alapján egyre közelebb kerültünk ahhoz, hogy együtt gondolkozzunk azonos kérdések strukturális okain, vagy azok személyes viszonyokban lecsapódó következményein.
A rendszerváltozást megelőző néhány év forrongásai és nagy vitái Juli aktivitását megsokszorozták, hatalmas energiával vetette bele magát a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, a TDDSZ megalapításába, mint ahogy a SZETA szellemiségének képviseletében a Tündérhegyen elinduló, majd a Wesley-ben intézményesülő újfajta szociálpolitikai képzés kialakításába is. A rendszerváltozás után sikerrel képviselte a szakmájukból kiszorított, elhallgattatott kollegák kárpótlását és rehabilitálását, tudományos pozíciójuk visszaállítását. Nem tudom biztosan, de úgy hiszem, nagy szerepe volt abban, hogy Kemény István, visszatérve emigrációjából, újra a Szociológiai Intézetbe jöhetett, és megismételhette 1971-es országos reprezentatív cigánykutatását.
A kilencvenes években egyre-másra felmerülő kérdés: kik a rendszerváltás legnagyobb vesztesei? A nők? A cigányok? A lecsúszó középosztály, amelynek relatív biztonságos státusát a náluk a társadalmi hierarchiában alacsonyabb szinten levők kiszorítása vagy függővé tétele szolgálja? Ezek a kérdések sorra megjelentek Juli akkori kutatásaiban és publikációiban, és ezek vezettek közös kutatásainkhoz is. Úgy érzem, nemcsak a kutatási kérdések megfogalmazásában, hanem a kutatások megvalósításában is – ha szerénytelenül hangzik is – jól kiegészítettük egymást. Mindkettőnkre nagy hatást gyakoroltak azok az akkoriban megismert olvasmányok, amelyek a társadalmi igazságtalanságok kialakulásának és fennmaradásának az anyagi javak elosztásán túli, az emberi méltóságot érintő okaira mutatnak rá, amelyek a különböző – nemi, etnikai, vagy más– kisebbségek elnyomását idézik elő. Szalai Júlia munkája, Az elismerés politikája és a cigánykérdés volt az első, magyarul megjelent tanulmány, amely Charles Taylor és Nancy Fraser fogalmát bevezette a magyarországi cigányokkal kapcsolatos beszédmódba, és ami összecsengett az általam akkoriban sokszor idézett Iris Marion Young a „testükkel megjelölt” kisebbségi csoportok elnyomásával és kizsákmányolásával, a velük szemben megnyilvánuló erőszakkal kapcsolatos megállapításaival. Nem véletlen, hogy a romagyilkosságok idején alakult, főleg szociológusok által létrehozott, elnevezésével Solt Otília szellemiségét felidéző Méltóságot Mindenkinek Mozgalomnak Juli is tagja lett.
Későbbi közös kutatásaink, melyek visszatérő fő kérdése az volt, hogy milyen összefüggés áll fenn a strukturális okokkal magyarázható, szociológiai módszerekkel jól mérhető társadalmi különbségek, és a megkülönböztetés személyes viszonyokba is beleágyazódó, különbözőséget okozó hatásai között, többnyire a szegény, hátrányos körülmények között élő cigány és nem cigány csoportok közötti összehasonlításon alapultak. Azt kutattuk, hogy az egészségügyi, szociális, oktatási vagy éppen gyermekvédelmi intézményrendszereken belül megmutatkozó diszkrimináció a rasszizált kisebbségi csoportokkal szemben hogyan válik struktúrateremtő erővé, hogyan „etnicizálódik” a szegénység, és hogyan épül be a kívülről kialakított többségi reprezentáció a kisebbségi identitásba. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására több hazai és nemzetközi, együttműködésen alapuló kutatás épült, többek között az első olyan nagyszabású, az Európai Unió által támogatott projekt (az EDUMIGROM), amelyet magyarországi egyetem és magyar kutató – Szalai Juli – irányított.
Juli, aki lelkesen fogadta a rendszerváltást – maga is sokat tett érte –, abban bízott, hogy a sajátos magyar zsákutcás fejlődés nem ismétlődik meg, hogy a későszocializmusban lehetővé tett kvázi vállalkozói formákban, a háztáji gazdaságokban, a gmk-ban és vgmk-ban kialakult önálló gazdálkodási készségek idővel egy liberális piacgazdaságon alapuló demokratikus jóléti állam létrejöttéhez vezethetnek majd, de mindezekben csalódnia kellett. Bár szerette volna hinni, hogy „Nincs két ország”, a maga alapos és minden lehetséges forrást és adatot figyelembe vevő elemzésével kimutatta, hogy a „fent” és a „lent” közötti szakadék egyre mélyül, hogy a „régi szegények”, köztük a társadalom peremén élő cigányok nyomora és leszakadása folytatódik, és hogy erre a rendszerváltás utáni kormányok egyike se tudott – vagy akart – megoldást találni. Ugyancsak választ keresett arra a kérdésre, miből fog létrejönni az új vállalkozói elit, létrejön-e az új polgárság, lesz-e valódi polgárosodás Magyarországon. Laki Mihállyal közösen végzett kutatásaiból – rácáfolva a közkeletű feltételezésre, hogy az új elit a régi nomenklatúra tagjaiból, a volt állami tulajdon kisajátításával jön létre –, a nagyvállalkozókkal készült mélyinterjúk alapján, egy sokkal komplexebb, de változékony és buktatókkal teli nagyvállalkozói életforma képe rajzolódik ki. Egyik legutóbbi könyve, A nem polgárosuló középosztály is az általa valamikor remélt polgári átalakulás megakadásának okaira kérdez rá, és azokat összefüggésbe hozza a máig fennmaradt paternalista viszonyokkal, az államtól való függéssel, a középosztály megosztottságával és a demokrácia hiányával. Juli szemében a polgár autonóm, a saját sorsát irányítani képes ember, aki ráadásul a kulturális értékek őrzője és gyarapítója is.
A vele készült életútinterjúkban Juli magát polgári származásúnak mondta. A származás számára sokat jelentett, részben a „polgári” szó a vájtfülűek számára a zsidó jelentést is magában hordozó volta miatt – amit egyébként az évek során egyre fontosabbnak tartott megemlíteni. Másrészt – ahogy kutatásaiban is rendszeresen használta, és tanítványainak megtanította, hogy az életútinterjú, a családtörténet mennyi mindent magyaráz az emberek aktuális viselkedésében – az ő családi története is meghatározó jelentőséggel bírt. Apja, Szalai Sándor, a híres szociológia professzor azonban nemcsak az egyre magasabb akadémiai pozíciói és nemzetközileg is elismert munkássága alapján befolyásolta Juli életét, tette látszólag könnyűvé a pályára lépést és a töretlen előrehaladást, hanem sokkal inkább politikai pályafutásával, a szociáldemokrata párthoz kapcsolódó tevékenységével, a koholt vádak alapján történt bebörtönzésével Juli gyerekkorában. Együtt kellett élnie azzal a hosszú éveken keresztül suttogva terjesztett hírrel, miszerint apja a börtönben besúgó lett volna, és csak Gál Éva 2013-ban megjelent könyve, a Lejáratás és bomlasztás zárta le végérvényesen ezt az államvédelmi hatóság által útjára indított rosszindulatú híresztelést.
Hogy Juli maga polgár lett volna – nem tudom, számomra ennek a szónak sosem volt olyan pozitív csengése, mint ahogy Juli használta. De az biztos, hogy a tudományos tevékenységén kívül számtalan olyan jellemzője volt, amivel az általa felállított polgár szerepnek tökéletesen megfelelt. Erről árulkodott lakásának a családi örökséget továbbéltető berendezése, a szép bútorok és festmények, gondosan elrendezett tárgyak, a rengeteg könyv, és persze azok a rendszeresen tartott vendégségek, amelyeknek én is gyakran meghívottja voltam.
Juli nemcsak fogyasztója, hanem teremtője is volt annak a kultúrának, amit képviselt. A Holmi szerkesztőjeként nemcsak a társadalomtudományos nézőpontot tudta beemelni az elsősorban irodalmi, kritikai folyóiratba, hanem egyenrangú tagként vett részt a szépirodalmi művek megítélésében is. Emlékszem Spiró György Feleségverseny című könyvéről írt kritikájára, amely a disztópikus regényt a tudományos megközelítéssel egyenértékű szintre helyezte a társadalmi folyamatok és jelenségek leírása szempontjából.
Még nem beszéltem arról az oldaláról, amelyikről talán közvetlenül a legtöbben ismerik: nagyszerű tanár és kolléga volt. Az ELTÉ-n és a CEU-n tartott előadásai diákok generációit indította el a szociálpolitikusi pályán, vagy határozta meg társadalomképüket és világlátásukat. Előadásain nem alkalmazta a ma már szinte kötelezően használt mankót, vagyis az előre elkészített, kivetíthető diákat, ppt-t. Szabadon beszélt, angolul és magyarul is nyomdakészen, az előre végiggondolt szöveget mindig pontosan, a megadott időkeretben adta elő. A precizitást, a pontos megfogalmazást nemcsak maga számára tartotta kötelezőnek, hanem szerkesztőként ezt várta el munkatársaitól, szerzőtársaitól is. Mindannyian, akik dolgoztunk Julival, megtapasztaltuk, hogy az általunk már jónak ítélt szöveget Juli megjegyzéseivel, korrektúrázva kaptuk vissza, és legtöbbször be kellett látnunk, hogy neki volt igaza.
Juli számomra nemcsak munkatárs, szerkesztőtárs, kutatásvezető volt, hanem az évek során igazi barátok is lettünk. Felnőtt életemben nem sok új barátra tettem szert, de ő azok közé tartozott. Mióta már, nyugdíjasként, nem jártunk be a – számára legalábbis – otthontalanná vált új munkahelyünkre, az Akadémiáról leválasztott Szociológiai Intézetbe, legtöbbször nála találkoztunk. Az ő lakásában tartottuk a konyhai kávézással kezdődő munkamegbeszéléseket is, terveztünk új kutatási projekteket, ő töretlen lelkesedéssel, én valamivel szkeptikusabban. A korábbi megszokott helyekről való elszakadást a Covid-járvány is felgyorsította, és hozta Julit abba a helyzetbe, hogy a már hosszú évek óta számára jogosan elvárható akadémikusi taggá jelölést elérve, akadémiai székfoglalóját zárt ajtók mögött, egy kamera és néhány akadémiai tisztségviselő előtt kellett megtartania. Juli azonban nem akarta észrevenni az ebben rejlő méltánytalanságot, ő biztos volt magában, és kevéssé törődött a hírnévvel és dicsőséggel. Az egyre törékenyebb testében változatlan erővel készült az újabb és újabb feladatokra, amelyeket már sosem fog elvégezni.
Nagyon fog hiányozni.