Föllebbezni a halál ellen nem lehet. Az ítélet jogerős.
Tudomásul veszi az ítéletet? – kérdezi formálisan az élet, de választ nem vár rá.
Nem, nem veszem tudomásul. Tudom, hogy mindegy, de legalább ennyi szabad elégtétele maradjon meg az emberi méltóságnak.
Nem veszem tudomásul, hogy Falus Gábor meghalt.
Egykoron a főnököm volt, és haláláig a családi barátom. Néha felbosszantott, alkalmanként kétkedésekbe sodort, volt, amikor féltem tőle, össze is vesztünk párszor, de nála jobb szándékú, nagyobb hatású egyéniséggel nemigen találkozhatott az, aki az újságírói pályára lépett.
Négy nappal a halála előtt egy kórházból telefonált, ahonnan aztán hazavitték, és éjjel-nappal vele voltak felnőtt lányai, amíg végleg le nem hunyta a szemét.
– Mennyire elviselhető a kórház? – kérdeztem tőle esetlenül. – Hát ez azért nem a Bayer München VIP-stadionja – utalt arra, hogy a bajor fővárosban kétszer láttunk közösen BL- meccset a Real Madrid ellen.
Aztán már gyengülő hangon megkérdezte:
– Az MTK?
Ekkor már tudtam, ha nem követi csapata szerepléseit, akkor nagy a baj.
– Játszott – mondtam kíméletesen.
– Szóval kikapott – felelte lemondóan.
Betegségére soha nem panaszkodott. Mindenkivel elhitette, hogy nincsenek fájdalmai, napról napra gyógyul. Lányaira, családjára, barátaira nem rakta rá a sajnálkozás és a szomorúság terheit, a közeli vég kétségbeesését. Rajta kívül igazából csak az orvosai tudták, hogy haldoklik.
A szerkesztő, a rovatvezető nincs az olvasói közfigyelem fókuszában, legyen szó írott vagy elektronikus sajtóról. Nézem most az internet közösségi tereit, a fórumokat, mégis: rengetegen voltak ismerői, tisztelői, barátai. Brutálisan igazságos, segítő kritikusa volt a munkatársainak, de kíméletlenül harcias védőügyvédje is egyben. Bármelyik munkatársa bekötött szemmel is követte volna a legmagasabb hegycsúcsok legveszélyesebb, ismeretlen meredélyeire is.
A szerkesztőségben, a napi munka lázában egyszerre volt rossz modorú és kedélyes, kellemes ember. Kiálhatatlan és érdek nélkül szerethető. Mindig hiteles, önazonos, szolidáris. Kendőzetlenül őszinte.
A vidék rovatát vezette. Szerkesztett, ötletelt, olvasott, vitatkozott. Minőségi újságíró és minőségi ember volt.
A magyar hétköznapi valóság, a vidék élményeit, tisztességét, kiszolgáltatottságát, értékeit, de abszurditását, kisszerűségét és nagyarcúságát, a hatalmat kijátszó furfangját, a megváltoztathatatlannak hitt világba belesimuló közönyét, a túléltető egyéni élettaktikákat fedeztette fel. A fővárosban élt, ennek ellenére aprólékos pontossággal ismerte a terepet, ahol a munkatársai dolgoztak. Tudta a legkisebb falu polgármesterének nevét, pártállását, esetleges stiklijeit, mindent megjegyzett, mindenre emlékezett, mindenben megtalálta az összefüggéseket. Ha voltak. Ha nem, akkor viszont nem engedett összeesküvés-elméleteket kreálni. Nem engedte az elfogultságot. A riportok szembenálló szereplőinek az ő munkatársainál fegyveregyenlőségük volt. Akiről állítottak valamit, annak meg kellett adni a vita, a megszólalás vagy cáfolat érdemi lehetőségét.
Klasszikus műhelyt teremtett, klasszikus szakmai igényekkel.
Életművének kiemelkedő hagyatéka azoknak a ma alkotó nagyszerű egyéniségeknek a sora, akik beosztottként, munkatársként, barátként vele mindennapi kapcsolatba kerültek: Pető Péter, Tóth Ákos, Kácsor Zsolt, Doros Judit, Boda András, Cseri Péter, aztán a náluk idősebb nemzedék ma is publikáló egyéniségei: Tanács István, Ungár Tamás, Pekarek János, vagy a a más pályára átigazolt Pulitzer-emlékdíjas Romhányi Tamás, aztán szerkesztőtársa, a rá hatni tudó Ránki Péter, és az örök barátok: Tamás Ervin, Friss Róbert, Eötvös Pál, Hegyi Iván, s a sajnos a földi létből korán távozó Szigethy András.
Több, azonos értékrendű nemzedék gyűlt körülötte össze. A szerkesztőség egyik legszínesebb egyénisége volt. Kihúzol a cipőmből, bömbölte a telefonba, ha valamelyik munkatársa feldühítette. Rábízott munkatársai érdekében egyik legközelebbi barátja, a szakmailag ma is megkerülhetetlen Tamás Ervin egykori főszerkesztő-helyettes szobaajtaját úgy berúgta, hogy az beszakadt, Gabi lába pedig beszorult. Csak azért, mert a hozzá hasonlóan kíméletlenül szókimondó Ervin a Falus-rovat egyik munkatársának az írására valami rosszat mondott, amivel ő nem értett egyet. Összecsődült a szerkesztőség. Ha karikaturista lettem volna, így ábrázolom a magyar sajtó két kiemelkedő harcosának összecsapását a szakmai igazságért.
Hogy Falust súlyos kór támadta meg, azt a nyár elején tudtam meg tőle.
Hetven fölött minden megtörténhet.
– Nagy szerencsém, hogy a lányaim megtalálták a helyüket az életben, és nagyon jó a kapcsolatunk egymással. (Az őt mindenben támogató felesége bántóan korán meghalt – H. F.) – csinált gyors leltárt. – Volt jó néhány értelmes évünk a sajtóban is. Az MTK-ba meg visszatér Németh
Krisztián, hátha előbbre leszünk vele, bár meg lennék lepődve. Úgyhogy talán érdemes meggyógyulni. Megpróbálom.
Aztán név szerint felsorolta, melyik volt munkatársa hogy van, mit csinál, miként alakult a sorsa.
Még ekkor is mindenkiért felelősséget érzett.