Egy ideje beléptünk abba a korszakba, amikor a most nagyjából hetven éves popzene történetének legnagyobb alakjai sorban eltávoznak. Az augusztus 24-én elhunyt Charlie Watts nem volt a frontvonalban, mégis meghatározó figura a rock and rollban. Igazi egyéniség, minimalista játékával is kimagasló dobos, megjelenésével a sorból a normalitás felé kilógó példamutató különc.
Sorban távoznak azok, akik egykor lefektették a popzene, a rock and roll, vagy hívjuk csak úgy, hogy a popkultúra alapjait, ez a dolgok természete, keserves matematikája, még ha a rock and roll gyakran hihetővé is tette, hogy az ilyesféle szabályok itt nem érvényesek. Az ötvenes évek nagyjai már szinte mind elmentek, de a még inkább meghatározó hatvanas évekből még nagyon sokan élnek, a hetvenes évekből meg a többség is még biztosan. Az akkori késő tinédzserek, kora huszonéves fiatalok a hetvenes-nyolcvanas éveiket tapossák. Annyian jelentek meg akkoriban egyszerre üdén, harsogón, mint semmilyen más művészeti ágban. Popénekesek, soulénekesek, rockzenészek, gitáros hősök, folktrubadúrok, dalszerző-előadók – ezért is vált a zene a meghatározó popkulturális áramlattá, megelőzve a hollywoodi sztárokat és az egyéb művészeket.
Charlie Watts nem csak azért volt kivételes személyisége ennek a nagy körforgásnak, mert a rock and roll egyik legjobb dobosa volt. Történetesen a műfaj egyik legmeghatározóbb zenekarában, a Rolling Stonesban. Hanem azért is, amilyen ember tudott lenni ebben a kíméletlen iparágban.
A Rolling Stones persze ilyen szempontból is kuriózum. A jól dokumentáltan maximumig hajtott rock and roll-életmód élharcosai közül a két dalszerző-frontember, Mick Jagger és Keith Richards mindenféle viccek tárgyaiként mindent túlélnek, és máig élnek, az elfogyasztott pusztítószerekkel dacolva. Ebben az extrém világban, amit a Rolling Stones képvisel, Charlie Watts volt a különc. Nem maradt ki a tivornyázásból, volt súlyos drogos korszaka is, meglehetősen későn (vagy meglepően fura időszakban, amikor a Stones épp már kezdett átcsúszni a legacy act, azaz a saját múltjából élő produkciók kategóriájába), úgy 1983 és 1986 között, amiről a dobos azt nyilatkozta utólag, hogy az lehetett az ő kapuzárási pánikja. Szentéletűnek tehát hiba lenne beállítani, de az azért igaz, hogy soha nem vett részt semmilyen kalandban, koncert utáni, gruppikkal színesített bulizásban. 1964-ben megházasodott és haláláig hű maradt feleségéhez, ami a rock and roll közegében enyhén szólva kivételesnek számít.