Az épület ereszmagasságában, a két különböző stílusú oszlopon pózoló hat meztelen szoborlány láttán még a bejárati lépcsőt védő kőoroszlán is megnyalja a szája szélét. A „formakulturálatlanság” és a neociki jelenségek gyűjtői megszokták már az országszerte látható, részben a múltból maradt, s folyton újratermelődő bumfordi kreativitást. Erről szóló könyve bemutatóján Szalai András építész, valamint Fábry Sándor író, humorista, a televíziós dizájn center alapítója a Kieselbach Galéria közreműködésével az újságírókat is bevezette a „kis magyar snassz” világába.
Ne töröljük lábunkat a kerti törpébe! – figyelmeztet Óbudán Fábry Sándor, önmaga szokásos beszédtempójához képest szinte már tanárosan tagolva. – Nézzétek meg ezeket az épületeket. Az egyik azt hazudja magáról, hogy felvidéki kereskedőház, a másik a Bauhaus eszme képviseletét próbálja elhitetni a stílusáról, a harmadik meg úgy tesz, mintha köze lenne a patinás régiességhez. A kerti törpe viszont azt mondja, én vagyok a kerti törpe, az vagyok, akinek látszom. Azonos vagyok önmagammal, ha így kellek, jó, ha nem, akkor sem változom.
Tarka társaság vagyunk itt az óbudai utcákon. Nyakunkban fényképezőgéppel, kezünkben jegyzetfüzettel, vállunkon egy iskolai, fakósárga, tornazsákszerű ruhatáskával, benne rántott szeletes egyenszendvics, pezsgőpor, csatosüveges szörp és égetett cukorból készült piros kakasnyalóka. A korjelző uzsonna a szocializmus kultúráját hivatott jelezni, csakúgy, mint a bennünket ideszállító ötvenegy éves, faros Ikarusz-busz, amelynek szembeforduló üléseinek asztalán herendi porcelánból készült lámpák világítanak. Ezzel persze a tömegközlekedési járműveknek csak egy szériáját szerelték fel akkoriban, mert rájöttek, hogy a sokkal olcsóbb műanyaglámpa is bőven megteszi a nagy költségvetési támogatás jóvoltából kevés jegypénzt fizető utasoknak.
A csapatot Szalai András építész vezeti ezen a „kis magyar snassz és neociki” túrán, magyar hangja Fábry Sándor, mondhatnánk, de ne mondjuk, mert Szalai Andrásnak van saját hangja, eredeti humora, viszont a humoristával tényleg egy nyelvet beszél, ugyanúgy a hazai „formakulturálatlanságnak” a szenvedélyes gyűjtője, mint a dizájncenteres, aki „prózai villanásként” előszót írt az építész könyvéhez, amelyről korábban már lapunk is írt.
Elegáns helyről indultunk az útra, a Kieselbach Galériából, melyben sokak mellett Tihanyi Lajos, Berény Róbert, Farkas István, Rippl-Rónai, hős egri nőivel Székely Bertalan, Japán csendéletével Vaszary János és számtalan más halhatatlan festő lelt átmeneti otthonra mindaddig, amíg szépérzékkel, esztétikai gyűjtőszenvedéllyel és többnyire millió forintokban mérhető pénzzel rendelkező valamelyik magyar vagy külföldi műgyűjtő el nem licitálta.
A falakon most Weiler Péter 19 pop-up képe látható. Korabeli fotók, valamint a snasszt és a neocikit definiáló gondolatok ihlették őket. Hívószavak is olvashatók a falakon: „bumfordi kreativitás, az alkotás illúziója, kényszerű megalkuvás, a hiány talaján termett leleményesség”.
A kötetet kiadó galériatulajdonos, Kieselbach Tamás arról beszél, hogy a szocializmus korszakában utálta a látványt, amiben „testet öltött a kor kényszerű igénytelensége”. Semmi sem mesél hitelesebben „megtört és összezavart identitásunkról,” mint ezek a „látszólag értéktelen, jelentés nélküli építészeti részletek és használati tárgyak. Ezek összessége azonban nemcsak tünet, de a magyarázat is. Az esetlen tákolmányok mögül előjönnek a megbújó életek, a túlélés taktikái.”
Szalai András valóban szórakoztató identitástörténtet írt, élvezhető elemzése és 850 fotója a hiány által kiváltott buherát, a bumfordi kreativitást szemlélteti és értelmezi. A buhera Esterházy Péter szerint „alapszó, a Kádár-rendszer főszava. Vannak szabadságok, de nincs szabadság.”
A snasszról pedig Szalai ezt írja: annak „parttalan díszítőkedve az akkori privát szféra leszorított léthelyzetet tükröző lázadása is volt.”
A definíciók után térjünk vissza az óbudai utcákra. Meghatározó célépületünk az Ürömi úton található. A ház önmagában mindent megmutat, amiről Szalai négyszáz oldalon ír. Nem illusztrációja a snassznak és a neocikinek, hanem ez mind együtt önmaga. A kivagyiság, az öntelt magamutogatás. Mindez jó szándékkal, vélhetően a szép iránti őszinte vággyal. A bejárat fölött két oldalon, ereszmagasságban három-három lány pózol, óhatatlan erotikus kisugárzással. Tulajdonképpen három lány van megduplázva, csak a mozdulataik mások az egyik és a másik oldalon. Lenn, a lépcső melletti oroszlán a szája szélét nyalja. „A ragadozó szeretne a friss hús közelébe kerülni”, kommentálja Fábry. „De ehhez a vágyhoz minek a sok reneszánsz, a gótika és más stílustöredék”, kérdez vissza Szalai, majd pontosan megfogalmazza a házépítők szándékait: „gyémántgombot akartak varrni a lajbira”.
Fábry az utcafrontra nyíló garázs bejáratára mutat. A magyarok a szocializmusban három-öt évet vártak egy kocsira, így aztán számunkra fölértékelődött az autó, az emberek negyven esztendő után is lehetőleg a házuk fő helyére tervezik a garázst.
A régi és a lakótelepi Óbuda határán Bodor Ferenc tiszteletére emléktáblát teszünk a járdára. Bodor Ferenc 1994-ben bekövetkezett haláláig a Magyar Iparművészeti Főiskolán a Tölgyfa Galéria vezetője volt. Orientáló ember, egyszemélyes intézmény, mondták róla még életében is. Nyitott, vitakész, a modern iparművészet legjobb hazai ismerője.
Leülünk egy vendéglő teraszára. A közelben rengeteg vizuális információ vibrál, „nincs egy nyugalmas pont, ahol megpihen az ember szeme”, jegyzi meg Fábry. Nem dohog, csak megállapít. Aztán a séta végén fölszállunk a buszra, mely a saját korában a belváros és Ferihegy között közlekedett. A városban érdeklődve nézik az önmagát túlélő Ikaruszt. Szokatlan inger.
A snassz, a neociki viszont már nem az. Az építészeti kavalkádot megszokta a szem. És nemcsak Óbudán – és nem is csak a fővárosban.
A Duna-part annyira szép és karakteres, hogy száz éven át még az építészek sem tudták elrontani – mond valami biztatót a visszaúton Szalai András, amikor a Margit-hídhoz érünk.
„De a Mol már felkészül rá égig érő toronyházával” – vágják rá többen is, majd hozzáteszik: és a rontás most alighanem sikerülni fog.